Keresztény szemmel

Szép történelmi elnevezés. Tábori lelkész, tábori esperes, tábori püspök. Érvényesül persze a másik hierarchia is: százados, őrnagy, ezredes, tábornok. Elnézést, ha éppen akad nálunk századosnál alacsonyabb rangú tábori lelkész is. Mint a feledhetetlen Svejkben Katz lelkész, illetve főhadnagy. Ez már egyike az örök vitatémáknak: nem lenne-e jobb, ha a lelkészek civilként szolgálnának? Hiszen a hadseregben dolgoznak polgári alkalmazottak is. Ez ügyben többnyire azok az érvek győztek, amelyek az egyenruhás tevékenység értékét hangsúlyozták. A katonaorvosok is tisztek. A test gyógyítóihoz hasonlóan a lélek gyógyítói is akkor kapnak igazi megbecsülést, megfelelő mozgásteret, ha vállalják a mundért. Így lehet tisztességes az erkölcsi és az anyagi megbecsülésük is. Aki egy intézményrendszerben hatékony akar lenni, annak belül kell lennie a rendszeren.

Ezek jó érvek, mégsem teljesen meggyőzőek. Akkor sem, ha minden hadsereg a védelem feladatát emeli ki; vagyis azt, hogy nem mások legyőzésére szerveződik, hanem saját népe megvédésére. Ebben az összefüggésben öl csak, ha okvetlenül szükséges. Nem egyszerű ügy ez az egyházban, ahol él az ötödik parancsolat: „Ne ölj!” Ellenezzük az abortuszt és a halálbüntetést – ez utóbbival kapcsolatban sajnos vannak viták az egyházban –, de megáldjuk a fegyvereket. Némi cinizmussal mondhatnánk, ezt teszik a másik oldalon is, így kiegyenlítődik a dolog.

Fenntartásaink ellenére feltétlenül pozitívum, hogy immár több mint egy évtizede ismét van lelkészi szolgálat a hadseregben. Még a rendszerváltozást követő első demokratikus kormány időszakában írtuk alá a Honvédelmi Minisztériummal a megállapodást a tábori lelkészségről. Ez azzal a szép következménnyel is járt, hogy újra konkrét tartalmat kapott egy területen a protestáns testvéregyházi kapcsolat. Nem ment ez feszültségek nélkül, hiszen az egyházaknak új kihívást jelentett a szolgálat újraindítása; a gondok a protestáns tábori lelkészi szolgálat egyébként jól, korrektül kidolgozott vezetési rendszerét is érintették. Elég megemlíteni, hogy tíz év után immár a harmadik protestáns tábori püspököt iktattuk be; ezúttal első ízben került evangélikus lelkipásztor, Lackner Pál a szolgálat élére. Történelmi a pillanat, hiszen gyökeres átalakítást él meg a honvédség: megszűnt hazánkban a sorkatonai szolgálat, hivatásos hadsereg felállítása kezdődött meg.

Ordass Lajos püspök – néhány segédlelkészi év és egyéves svédországi tanulmányút után – tábori lelkészként kezdte meg önálló lelkészi szolgálatát. Önéletrajzi írásában tanulságos képet fest erről a munkáról. Pozitívumként említi, hogy minden szolgálati helyen jól együtt tudott működni a református szolgatársakkal. Ma is ez az eredményes munka és a jó közérzet alapvető feltétele. Két, e tekintetben nem mindig sikeres periódus után most azt várjuk Lackner Páltól, hogy találja meg azt a testvéri és munkastílust, amelynek révén a testvéregyház megnevezés ismét élő tartalmat kap egyházainkban. Ordass Lajos megjegyzi, hogy öröm volt számára a sok igehirdetési lehetőség, ezzel szemben a legsúlyosabb negatívumként említi, hogy a lelkipásztori beszélgetések lehetetlenek voltak mind a tisztek, mind a legénység körében. E helyzet abszurditását fokozta az olykor járványszerű öngyilkossági hullám.

Mondhatjuk persze, hogy ma más a helyzet, mint 1929–30-ban volt. De figyelmesen olvasva a később történelmi személyiséggé vált püspök elemzéseit, rádöbbenünk arra, hogy hasonló gondokkal szembesülnek – a megváltozott körülmények között is – a ma tábori lelkészei is. Tisztességes feltételek, tisztességes fizetés, de a szolgálat lényegével kapcsolatban sajátos ellenállás. A vízválasztót ma még hangsúlyosabban, mint egykor, a lelkigondozói tevékenység, illetve ennek lehetősége jelenti. Ha van értelme a tábori lelkészi munkának, szolgálatnak – márpedig van –, akkor ebben prioritás a lelkigondozás. A hivatásos hadsereg felállítása nem kérdőjelezi meg, inkább kiemeli ezt. Hiszen többféle ember sokféle elképzeléssel és tehertétellel választja majd ezt a pályát.

De sajátos fontosságot ad a tábori lelkészi szolgálatnak az a hatás is, amelyet – hagyományaik, szervezettségük, kapacitásuk révén – a társadalmi misszió egyéb területeire gyakorolhatnak az itt tevékenykedő lelkészek. Gondolhatunk például a kórház- vagy a börtönmisszióra, illetve a szenvedélybetegek között végzett missziós munka sokféle kihívására. A különbségek, a sajátságok mellett jellemzőek az azonosságok is. Mindenütt találkozunk az egyháztól távol élő, bajba jutott, nehéz terheket hordozó, Krisztus kegyelmére szoruló emberekkel. A különböző csoportokat elérő igehirdetések mellett (előtt?) a legfontosabb a lelkigondozás, melynek sikere azon mérhető, hogy a katonák megkeresik gondjaikkal a lelkipásztorokat.

Jó érzés – ezenkívül egyházunk és a szolgálatba lépő püspök elismerését jelenti – az, hogy bár az elmúlt fél évszázadban hátrányos helyzetben volt egyházunk, tudtunk jelölni olyan főpásztort, aki felkészültségével, műveltségével, vezetői kvalitásaival, lelkészi elhivatottságával megfelel a ma igényeinek, a képviselt egyházak elvárásait és a honvédséget illetően egyaránt. Jelképesnek is érzem, hogy – noha az új püspök már az év elején hivatalba lépett – beiktatására böjtben került sor, illetve hogy az erről szóló írás virágvasárnap jelenik meg.

Így hát felmerül a kérdés: hogyan kellene Krisztus követének, a tábori püspöknek bevonulnia Jeruzsálembe? Széles a választék: gondolhatunk akár a hagyományos parádéra, a lóháton való bevonulásra, akár a mai technika eszközeinek – a tankoktól a lökhajtásos repülőkig – a felhasználására. Mégis azt ajánljuk, maradjon a püspök a szamárnál. Válassza a szamárháton való bevonulást, mint egykor a Mester. A két intézményrendszerben dolgozó vezetők „művészetéhez” tartozik az egyensúlyozás, főként az olykor el nem kerülhető konfliktusok esetén. Ha néha mégis választani kell, ha színt kell vallani a prioritás tekintetében, akkor maradjon a püspök a szamárháton, a jeruzsálemi úton, Krisztus útján haladva. Ez vezet a Golgotára.

Frenkl Róbert