Keresztutak

Utolérhetetlen élmény végignézni Galilea hegyein, megcsodálni a tóról a tájat, mert a vidék ma is úgy tárul elénk, mint egykor, úgy, ahogyan Jézus látta. Megmutatkozik az evangélium mint átélhető valóság, és az utazó úgy tartja kezében a Bibliát, mint egy útikalauzt.

Jézus Galileában élt, vagy ahogyan a teológia fogalmaz: nyilvános működésének legtöbb idejét ott töltötte. Időről időre felment Jeruzsálembe, de ezek után az ünnepi látogatások után mindig Galileába tért vissza. Jeruzsálemben úgy említik őt: „a galileai”, szűkebb hazájában így ismerik föl: „…nem az ács fia ez?” (Mt 13,55)

Galilea messze volt Jeruzsálemtől; fenn, északkeleti irányban feküdt. A távolságot tovább növelte a samaritánusok közbeékelt vidéke, amelyet hívő zsidó ember nagy ívben elkerült, ha útja arra vezetett volna. Galileát a pogányok vidékének, a politikai ellenállás és a forradalmak melegágyának is tartották, és az Írásban is fönnmaradt Nátánáel kérdése: „Származhat-e valami jó Názáretből?” (Jn 1,46) Ez a lenézett vidék azonban Jézus személyének köszönhetően a csodák kertjévé változott. Azóta, hogy ide, egy Názáret nevű kis faluba érkezett üdvözlettel az angyal, Máriát az öröm hírével szólítva meg: „Üdvözlégy, kegyelembe fogadott, az Úr veled van!” (Lk 1,28) Hogy aztán egyszülött Fiában az Úr a kegyelmébe fogadja mindazokat, akiket a názáreti Jézus tanítása megérintett, szeretete megtisztított, akik hozzá siettek gyógyulásért.

Az evangéliumok ma is úgy hozzák elénk a galileai történeteket, hogy magunk is odakuporodhatunk Jézus lábához a sokaságban, hallgatva a Hegyi beszédet… A tömeg lélegzetvisszafojtva figyel, mert Jézus hatalommal szól. Ezzel a hatalommal tisztítja meg a leprás embert, mikor lejön a hegyről, és ezáltal terjeszti ki Isten irgalmát a kapernaumi pogány százados szolgájára.

De ez a vidék a terepe a tanítványok elhívásának is. Szinte látjuk, ahogyan Jézus odalép a Galileai-tó partján küszködő, egyszerű halászemberekhez, és olyan természetes, ahogyan megszólítja őket: Kövessetek engem… (Mk 1,17; Károli-fordítás) És azok követték őt. A kenyér és a hal szaporításának a csodája, a leprások és a vakok gyógyítása, a viharos tenger lecsendesítése, annak átélése, hogy mit jelent a viharban Jézussal egy hajóban lenni: ez mind Galilea. Isten csodáinak kertje volt akkor, amikor Jézus ott járt.

Aztán eljött az a tavasz, amikor a virágzó Galileát egyszer csak maga mögött hagyta Jézus – mert eljött az ő ideje. Ekkor arccal Jeruzsálem irányába fordult, és elindult arra az utolsó ünnepi látogatásra, amelynek kezdete virágvasárnap volt. „…ment: virágosan, szamárháton és sírva. / A Biblia írja, / Hogy Nagypéntekre nem is gondolt, / Csak ment, ment és a szíve szomj volt” – írja Ady virágvasárnapi versében (A szamaras ember).

A nagypéntek azonban elérkezett, és ismerve a galileai évek történéseit, az irgalmasság két kézzel való szórását, azóta minden nemzedék föl kell, hogy tegye a kérdést: hol voltak akkor azok, akikkel annyi jót tett? Hiszen az ünnepre fölment Jeruzsálembe a fél ország, és mégis csak egyetlen pogány százados ajkáról futotta a bátor bizonyságtételre – a kereszt tövében: „Ez az ember valóban igaz volt.” (Lk 23,47)

Ez az elmulasztott hitvallás az, ami azóta is munkál a keresztény ember lelkében, s ami akkor is a sajátunk, ha naponta részesülünk Jézus megbocsátó szeretetében. És talán ez hajtja a keresztény embert, hogy gondolatban – modern korunkban is – végigkísérje őt a Via Dolorosa stációin, a fájdalmak útján, közben kiszűrve lelkéből a nyüzsgő piaci zsivajt, a békétlenséget, az értetlenséget, hogy majd megrendülten érkezzen a nyitott sírhoz, és a sírkertben biztathassa magát az angyal szavával: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt…” (Lk 24,5–6) A zarándok maga is emlékezni próbál: mi minden történt Galileában, és végigjárja azt az utat is, akkor is, ha tudja, hogy a templomok, a tárgyak csupán jelképek és emlékeztetők. Mert a szívünk ma is szomj, egyre csak szomj, és mindig azt várjuk, hogy „…e vén legenda megderül: / Tán kerül / Ezután is szamaras ember / Másokért küzdő szerelemmel…

Gimesi Zsuzsa