Élő víz

Tudtam, mit akarok az élettől: sok pénzt és népszerűséget. De miután megkaptam, a szívem mélyén tudtam, hogy valami többre van szükségem.

Életem nem sokkal kecsegtető kezdete ellenére úgy gondoltam, hogy végül mégis elértem, amit akartam. Huszonegy évesen volt állásom, barátaim, és sikeres voltam. Tizenkét éves koromban elmentem otthonról, de ha izgatta is ez az anyámat és a nevelőapámat, soha nem mondtak semmit róla. Így hát kerestem egy állást, és egy gazdag orvos háztartását vezettem egészen addig, amíg leérettségiztem.

A doktor és a családja is jól bánt velem, de mégsem nevezhettem soha otthonomnak azt a helyet. Éjszakánként ébren feküdtem, és azon tűnődtem, hogy miért nincsenek szüleim, akik szeretnének; miért nem tartozom sehova és senkihez. Magányosság emésztett. Mindenesetre az orvos segített az ápolónői hivatás kiválasztásában. És miközben átküzdöttem magam az ápolónőképzőn, határozott célokat állítottam magam elé avval kapcsolatban, hogy mi mindent akarok elérni az életben. Sok pénzt, sok szép dolgot, különösen is gyönyörű ruhákat kívántam magamnak, és mindenekfölött azt akartam, hogy népszerű legyek.

Meg is szereztem, el is értem ezeket a dolgokat. De minél több pénzt kerestem, minél több csinos ruhám lett, minél több barátom tartott a társaság lelkének, annál boldogtalanabb lettem. Végül, amikor elmentem egy buliba, olyan volt, mintha hályog hullt volna le a szememről. A barátaim hirtelen harsánynak és sekélyesnek tűntek attól, hogy csak a külsőségekkel törődtek; hogy látszott: az ajzószerektől függnek, és hogy versengtek a népszerűségért. Csak ennyi lenne az élet? Az örömök, amelyek kezdetben olyan ígéretesnek tűntek, bizonytalanná váltak, és elégedetlenséggel töltöttek el.

Szilveszter éjszaka volt a következő buli, amelyen megkíséreltem kitörni a magányosságból és kilátástalanságból. De már nem tudtam úrrá lenni rajtuk. Ahelyett, hogy megkaptam volna, amit el akartam érni, csak egyetlen dolog tartott vissza az öngyilkosságtól: a haláltól való félelem. Hirtelen sürgetést éreztem arra, hogy meglátogassam egyik régi barátomat. Amikor még gyermek voltam, édesanyám gyakran küldött a vasárnapi gyermekbibliakörre, ahol a tanítóm Jarvie volt. Évek óta nem láttam, de tudtam, hogy hol lakik.

Úgy tűnt, hogy a sötétség megragad az öreg városi utcán, ahogy fölkínlódtam magam egy buszra, és Jarvie lakása felé tartottam. Azon tűnődtem: mit fog tenni, amikor találkozunk késő este az ajtaja előtt, és látja, hogy milyen összetört és zavarodott vagyok. Jarvie behívott, mintha egy váratlanul érkező vendég lennék. Szeretetteljes hangja és megnyugtató viselkedése teljesen ellentétes volt a bulin részt vevőkével. Amikor leültünk, és beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy imádkozik értem azóta, hogy a vasárnapi gyermekbibliakörre jártam. És úgy tűnt, hogy olvasni tud a szívemben, amikor megkérdezte:

– Millie, meg akarsz halni?

Megdöbbentem, és elismertem: az egyetlen oka annak, hogy még élek, az, hogy félek meghalni. De számomra már nincs értelme tovább élni.

– Te hiszel? – kérdezte finoman.

Nos, úgy gondoltam, hogy igen. Templomba és bibliaórára jártam, és a mennybe akartam jutni. De még ha mindent megtettem is azért, hogy jó legyek – magyaráztam neki –, tudtam, hogy ez nem sikerült. Akkor bólintott, fölemelte a Bibliáját, és megmutatta a Róm 3,23-at, amely azt mondja, hogy mi mindnyájan bűnösök vagyunk. És én elszakadtam Istentől azáltal, hogy az örömöket és a világi dolgokat kerestem. Aztán megmutatta az Ef 2,8–9-et: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”

Olyan kedvesen, olyan szeretettel beszélt az igazságról, hogy úgy kezdtem érezni: van reménység. Aztán Jarvie Róm 10,13-hoz lapozott, és ezt olvasta: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” Csak őszintén kell kérnem Isten bocsánatát bűneimre – a bulizásra, illetve az evvel járó kificamodott gondolkodásra és cselekedetekre –, és el kell, hogy fogadjam: Jézus Krisztus már elszenvedte a büntetést, amelyet én érdemeltem volna, amikor meghalt a kereszten. Valaki mindennek ellenére szeret. Isten úgy szeret engem, hogy elküldte a Fiát, hogy meghaljon értem! Most tapasztaltam meg először az örömnek azt az érzését, hogy valaki teljesen és igazán gondoskodott rólam. Barátom, Jarvie segítségével fölfedeztem azt a szeretetet, amely sosem múlik el, és megváltozott az életem. Megláttam, hogy a Biblia Isten eszköze arra, hogy tanítson engem, hogyan éljek, ezért elkezdtem rendszeresen olvasni, és imádkozni. Meg akartam mutatni Istennek a szeretetemet és a hálámat azzal, hogy igyekszem a jót tenni.

Mint ápolónő többé már nem a fizetésért dolgozom csupán. Azért gondoskodom a rám bízottakról, mert Isten szereti őket, és szükségük van a segítségemre. A bulizás, amely addig vonzott, nem izgatott többé, és inkább olyan emberek társaságát kerestem, akik igyekeztek tudatosan a jót tenni – akár egyetértett velük a többség, akár nem.

Egy időre magányos lettem, mert elvesztettem népszerűségemet, de fokozatosan új, keresztény barátokat nyertem. Velük fölkerestük a városba újonnan költözőket, házi süteményeket vittünk a lakásukból kimozdulni képteleneknek, és olyan bulikat rendeztünk, amelyek tele voltak jó és tiszta vidámsággal. Amikor bizonyos lettem afelől, hogy Isten szeret engem, végül elnyertem azt a „valami többet”, amelyre mindig is vágytam.

Millie Junker (Moody Monthly)