Keresztény szemmel

Lukács evangéliuma megemlékezik arról, hogy Urunk tíz leprás embert meggyógyított, közülük azonban csak egy tért vissza hozzá, hogy leborulva előtte hálát mondjon a Mesternek. Ez az egy is Samáriából, tehát nem szorosan az övéi közül való volt. Tanulságos történet ez. Gondolkozzunk csak el, hányszor hiányoljuk az Úr hatalmát és gyógyító erejét, hányszor „tesszük felelőssé” az élet Urát, ha baj, kárhozat, szenvedés sújt le ránk! Hogy engedheti ezt az Úr? Hogy tehette ezt velünk, mikor mi „oly kegyesek és tiszták” vagyunk?

Tehát a baj, a szenvedés mindig eljuttat az istenkérdéshez. Istenszomjúságunkból azonban ritkán fakad annyi erő, hogy igaz hitre is jussunk általa. A jót, az áldást saját tehetségünknek vagy más emberek érdemének, ügyességének, jóságának könyveljük el. Különös ez a szelektív memória. Valami ősi, mélyen gyökerező bizalom, amely kiszolgáltatott életünk fenntartójához fűz, kihull az idők rostáján.

Sokan gondolják azt, hogy mindent megkaphatnak sok pénzért, jó kapcsolatok révén és rámenős igyekezettel. Pedig mekkora tévedés ez! Oly sokszor feledjük, hogy voltaképpen mi is, ki is az, ami vagy aki kimentett félelmeink vergődéséből, ellenfeleink hálójából, betegségek szorításából. Legfeljebb – és most elnézést az őszinte kivételektől – egyszer-egyszer, olykor látványosan, akár egy kis önmutogatás formájában, nagy hallgatóság előtt teszünk bizonyságot. Pedig megvan a módja annak is, hogyan róhatjuk le hálánkat a nagy Gyógyító előtt, aki bajaink, szorongásaink, gondjaink közepette megsegít. Bizony nem véletlenül tanított minket Jézus már sok évszázaddal ezelőtt helyesen imádkozni. Az igazság az, hogy az a bizonyos belső szoba, titkos kamra mindenkinek a rendelkezésére áll. Bármely nyomorúságban vagyunk is, mindannyiunknak van ilyen helye. Valóban, Urunk elé akkor is egyedül kell lépnünk, ha szeretteink valamelyikének ügyét visszük elé. Egyedül lépünk oda, egyedül tesszük le fohászunk tárgyát kegyelmes színe előtt. A modern lélektan is azt tanítja, hogy bizonyos lelki harcokat bizony nem illik a külvilág elé tárni.

Vannak csaták, amelyeket egyedül, mások nélkül kell megvívni. De persze mégsem egyedül, hanem Urunk Lelke segítségével. És ezekben a nagy belső harcokban mindig megvallhatjuk tartozásainkat, nagy-nagy adósságunkat. Hálánkat a bűnbocsátó szeretetért, a megváltó kegyelemért. Nem kell naponta elmenni a Golgotához, de naponta emlékezni kell reá. Mérhetetlen adósságunk van ugyanis. Bár ingyen kegyelemből élünk, de nem olcsó kegyelemből. Mit is jelent ez? Mi ingyen kaptuk a kegyelmet, de drága áron váltattunk meg, és ezt csak a hit bátorsága által lehetünk képesek felfogni. Miért is nem gondoljuk át igazán? Nem érünk rá hálát adni érte? Igen nagy baj ez, mert sok lelki meghasonlás forrása.

Elhatározó felismerésre kell jutnunk, meg kell látnunk, mit is tett értünk Urunk! És ne szégyelljünk megállni előtte csendben, alázattal és szerényen. És ne szégyelljük megvallani: „Igen, Uram, köszönöm, hogy megsegítettél, mert magamban gyámoltalan és esendő vagyok, a legkisebb próba is kihoz a sodromból, nem fő erényem a béketűrés, annál inkább a bosszú és a nagy szavak hangoztatása. De te, Uram nem is mondtál ellent a téged gyalázó vad indulat hevében cselekvő tömegnek. Alázattal és végtelen megadással tűrtél. Imádkoztál a hóhérokért, mert bár tettük az égre kiáltott, mint Ábel kiontott vére egykoron, nem mérték fel cselekedetük rettenetes súlyát!”

Lássuk be, az imádság ott, a Golgotán minden idők bűnös embereiért szólt. Nemcsak a látványosan nagy gonosztevőkért, hanem igazából mindenkiért, hiszen a bűn kicsiben is bűn. John Donne-nak az Akiért a harang szól című Hemingway-regény mottójaként elhíresült sorai szerint: „…sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Érted is szól. Tovább szőve a gondolatot, az imádság ott a keresztfán minden idők emberéért szólt és szól. Érted is szól. Értünk is szól. Meghalljuk-e ezt az imádságot – az Úr halk és szelíd hangját?

Halkítsuk hát le végre lelkünkben a mindennapok zaját, gondolataink néha bántóan hamis zörejét! Lépjünk egészen közel ahhoz, aki szól és hívogat. Nem mennydörgéssel, nem riadóval, hanem egyszerű szavakkal. Olyan egyszerűekkel, amilyeneket sem korábban, sem azóta nem írtak le. Ő mindannyiunk kincse; a Szentírás legszebb lapjain nyújtja át testamentumát – a keresztfán elmondott utolsó szavai által. Ezek között is különösen fontosak a következők: „Asszony, íme, a te fiad! (…) Íme, a te anyád!” (Jn 19,26–27) Lehet-e ennél szebben kifejezni, milyennek képzelte el az emberszerető Isten teremtése ékességét? Ádám után Jézusban. Aki ezt megérti, a lényeget értette meg. Keresztfa titka fog tündökölni szemében, hogy azután húsvét és a Szentháromság csodájává magasztosuljon.

Dr. Tróznai Tibor