Élő víz
Az önkéntes véradó
Őszintén be kell vallanom: gyáva vagyok. Egész életemben rettegtem mindenféle orvosi beavatkozástól. Már akkor a rosszullét kerülget, ha megérzem egy rendelőintézet vagy a kórház szúrós fertőtlenítőszagát. A rendelő előterében falfehéren várom ki a sorom, és csak akkor nyugszom meg, ha szúrás, vágás és egyéb beavatkozás nélkül átvészeltem a vizsgálatot.
Ugyan most már próbálom racionálisan mérlegelni a lehetséges következményeket – ezért idővel megbarátkozom egy esetleges injekció vagy vérvétel gondolatával –, önkéntes véradásra még soha nem szántam rá magam. Mindig hősként tekintettem azokra, akik néhány havonta vállalják a szúrást, és csaknem fél liter vérrel támogatják egy idegen ember gyógyulását. Elismerem cselekedetük fontosságát, bennem azonban sajnos még mindig nagyobb a félelem, mint a segítőkészség.
Akkor sem vettem erőt magamon, amikor gimnáziumi osztálytársaim a matematikadolgozat helyett választották a véradó állomást. „Még sört is adnak, meg csokoládét!” – mondták. Én viszont inkább vizet ittam az iskolában, és vállaltam a nehéz számolást. Szégyenkezve nyitom ki az újságot, amikor napokig vérhiányról cikkeznek, amikor elhalasztott műtétekről és várakozó betegekről számol be a sajtó. „Olyan típus vagyok, hogy biztosan lezuhanna a vérnyomásom, és elájulnék már az első deciliter vérveszteség után” – próbálom nyugtatni a lelkiismeretemet, miközben magam is tudom, hogy ez csak kifogás.
A böjti időszak és keresztény hitünk visszatérő kérdése: mit tett az Úr Jézus a Golgotán? Vérét adta. Jól ismerte a korabeli kivégzési eszközöket, a hosszú kínzást, a megaláztatást, a korbácsok húsba markoló ütését, a szögek nagyságát. Mégsem fordult vissza a jeruzsálemi úton. Nem mérte a vérnyomását, sör helyett ecetes szivacsot kapott az asszisztáló katonáktól. Mindezt pedig értünk tette. Vérével nem egy, nem kettő, nem néhány tucat ember életét mentette meg, hanem mindannyiunkét, akik elfogadjuk tőle ezt az ajándékot. Bűnösökét, gonoszokét, szeretetlenekét. Azokét is, akik még arra sem képesek, hogy egy tűszúrással hozzájáruljanak mások gyógyulásához…
László Jenő Csaba