A hét témája

Sokáig lázadtam a nagypéntek ellen. Mi közöm hozzá, hogy milyen gonoszságot művelt sok száz évvel ezelőtt néhány értetlen, ostoba ember? Én már máshogy gondolkodom, én már nem tenném, nem, én nem feszíteném keresztre Isten fiát. Nem tenném meg…

Régen történt, vagy talán nem is olyan rég…

Nagy szárazságot hozott a tavasz. A hólé úgy tűnt el nyomtalanul, mintha soha nem is lett volna, s nyomán a böjti szelektől átfútt talaj lassan cserepessé szikkadt, megrepedezett, kiaszott. A vetéshez feltört föld porladozó göröngyökké állt össze, és a szél csak egyre fútt, táncolt, nagy porördögöket kapva fel és forgatva meg a világ felett. Az emberek aggódva kémlelték az eget. Tavaszi tündér-kékje azonban hiába mosolygott rájuk derűsen, jókedvét nem tükrözték vissza az arcok. A májusi eső aranyat ér, a májusi szárazság viszont ínséget és nyomorúságot jelez. Az itt-ott nagy keservesen kikelt vetemények kókadtan, fonnyadtan kornyadoztak, alig nőttek. Mire eljött a búcsú ideje, az emberekben alig-alig pislákolt a remény mécsese.

A körmenet elején vonuló papra szegeződött minden tekintet, hátha legalább neki sikerül lekönyörögni esőt a földre. A pásztor zavarba jött az esdeklő pillantások láttán.

– Uram, könyörülj rajtunk, látogass meg minket! – morzsolgatta magában bizonytalanul a szavakat. A régi, jól ismert és begyakorolt imádságokat félretette, egész lelkéből fohászkodott. Észre sem vette, mikor kezdett el hangosan beszélni. Észre sem vette, mikor csendesedett el körülötte az aggódástól elgyötört embertömeg.

– Uram, könyörülj rajtunk! Uram, látogass meg minket! – ismételgette az égig érő fohászt.

Tehetetlenül gördültek a szavak a szájára. Újra meg újra elsóhajtotta őket, és a hívek – mint egy varázsige mormolásához – csatlakoztak az egyszerű imához.

– Uram, könyörülj rajtunk, Uram, látogass meg minket! – zúgott, morajlott a könyörgés.

– Bárcsak ránk tekintene az irgalmas Krisztus! – siránkozta bele reszketeg hangon egy fekete ruhás özvegyasszony.

Az Úr pedig meghallotta az imádságot. És jóságában nemcsak hogy rájuk tekintett, hanem – engedve hívei buzgó kérésének – meglátogatta őket… Egy gyerek vette észre először. Egyedül a gyerekek merték felemelni a fejüket a könyörgés közben, a többiek nem tartották ildomosnak. Meg aztán a lábuk elé is kellett nézni, mert a körmenet a száraz földúton, jókora göröngyök között botladozva haladt.

– Tisztelendő úr, ránk mosolygott a Jézus! – rángatta meg a pap ruháját egy apróság.

Majdnem kapott is egy jókora nyaklevest, de megállt a pofon a levegőben, mert az Úr feddőn rájuk szólt:

– Hitetlen népség, hát nem azért fohászkodtatok, hogy jöjjek el közétek, most meg nem hiszitek el, hogy itt vagyok!

Csönd lett egy pillanat alatt. Döbbenten állt meg a tömeg, az emberek egymás után estek a térdükre, minden erejük elhagyta őket. Ámulva nézték a csodát, a keresztről leszálló eleven Krisztust, aztán szabadon engedték a lelküket, ki sírva, ki nevetve örült, ujjongott, remélt. Az Úr pedig beállt közéjük, együtt énekelte velük a Halleluját, és mire visszaértek a faluba, már az ég is borús volt. Gyűltek a kövér felhők, gomolyogtak, tornyosultak a kiaszott kertek fölött, majd lezúdult az áldott eső, és az emberek a templom ajtajából könnyes szemmel gyönyörködtek benne, hogy nyílik meg lassan a kitikkadt, cserepesre száradt föld az éltető víz előtt.

Csodás napok jöttek. Krisztus közöttük járt, betegeket gyógyított, és beszélt nekik Isten országának titkairól. Az emberek körülállták, hallgatták, csüngtek minden szaván. A szomszéd falvakba is eljutott a különös esemény híre, csak úgy dőlt a nép, mindenki látni akarta az élő Krisztust. Vasárnaponként dugig megtelt a templom, megsokszorozódott a perselypénz, az oltárra pedig attól kezdve nap mint nap friss virágot hoztak a hálás hívek.

Aztán elmúlt az első lelkesedés; a kerti munka meg a hétköznapok egyéb tennivalói a régi kerékvágásba zökkentették vissza az embereket. Krisztus sokat volt egyedül, napokig rá se nyitotta senki az ajtót. Először azt gondolta, talán csak véletlen, hogy így megfeledkeztek róla, elindult hát, hogy távol maradt híveit meglátogassa otthonukban, hétköznapi életükben, munkájuk közben.

Először a kocsmába tért be. Jó szívvel fogadták, leültették, jó borral kínálták. Még a tulaj is letelepedett melléje egy kicsit, hanem aztán mégiscsak engedelmet kért, mert hát végezni kell a dolgot is valakinek. Krisztus megértően bólogatott, nem akart ő terhére lenni senkinek. Figyelmesen hallgatta a bőbeszédű kocsmáros panaszait a hitelre italozó, sok adósságot felhalmozó kuncsaftokról. Bizony, gonosz a világ, állapította meg szomorúan, s ezen nem is volt mit vitatkozni. Hanem Krisztus egyszer csak a mérőedények felé bökött.

– Te kocsmáros, ez a deci meg ez a cent kisebb ám a valódinál!

Hímezett-hámozott a csapos:

– Ej, hát ki látja azt, mit számít ekkorka különbség? No meg a sok részeges rá se néz, úgy hajtja fel az italt. Nem veszi azt észre senki.

– De mi tudjuk, hogy nincs rendben, kocsmáros. Mi ketten tudjuk: te meg én – igyekezett őt jobb belátásra bírni az Úr.

A csapos aztán elterelte a szót a mérőedények ügyéről, és bokros teendőire hivatkozva elbocsátotta vendégét, egy üveg jóféle bort nyomva a hóna alá. Krisztus szomorúan ballagott tovább, de hamarosan felderült az arca, mert a piac mellett haladva egyik kedves ismerősét fedezte fel az árusok között. Rögtön oda is ment hozzá, hogy egy kicsit elbeszélgessenek. A kofa igencsak megörült a mellé szegődött Jézusnak.

– No, jó is, hogy itt vagy! – ujjongott. – Így majd jobban bíznak bennem az emberek, ha látják, hogy veled beszélgetek.

S csakugyan jöttek is a vásárlók szépecskén, az asszony meg ügyes kézzel válogatta nekik a gyümölcsöt. Alulra a hátulsó, felülre az elülső kosárból. Amikor éppen elcsendesedett egy kissé a környék, Krisztus kíváncsian emelintette meg a hátulsó kosarat takaró kendőt.

– Nahát, hiszen ezek egytől egyig törött, összenyomódott gyümölcsök – állapította meg.

– Ezeket is el kell valahogy adni – sunnyogott a kofa huncut mosollyal. – Tudod, Uram, a magamfajta szegény ember ésszel él. Ha ezeket alulra rakom, mire hazaérnek a vevők, maguk is összerázogatják egy kicsit a gyümölcsöt. Amikor kiszedegetik, azt fogják hinni, hogy ők törték ennyire össze az én gyönyörű, ép árumat, s egyiknek sem jut eszébe reklamálni nálam.

Az Úr azonban nem mutatott semmi megértést.

– Nem jól van ez így, barátom – mondta neki. – Ha nem is jönnek rá az igazságra egykönnyen, attól még becsaptad őket. És ezt mi mindketten nagyon jól tudjuk.

Az asszony borús tekintettel nézett rá.

– Csak nem fogod nekik elmondani, Uram?! Ezt nem teheted meg velem!

Krisztus szomorúan legyintett.

– Nem erről van szó. A lényeg az, hogy mi tudjuk, és amit tudunk, azt rendbe kell tennünk – magyarázta.

A kofa azonban már alig figyelt rá. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Jézus nem jelent veszélyt az üzlet számára. S hogy meg ne gondolja valahogy magát, vállon veregetve a fülébe súgta:

– Tudtam, hogy számíthatok rád, Uram. Nézd csak, itt a legszebb almám, vidd csak magaddal, és ha megéheznél, fogyaszd egészséggel. Vasárnap találkozunk.

És mivel így elbúcsúztak tőle, a Megváltó szép csendesen odébbállt. Egy özvegyasszonyt látogatott meg ezután. Mi tagadás, nagyon vágyott már egy igazi, őszinte beszélgetésre. Csikorogva nyílott az ajtó, az idős asszony talpig feketében fogadta.

– De jó, hogy eljöttél hozzám! – kezdte sírós hangon a nénike. – Tudod, milyen árva az én lelkem, kilenc éve temettem el az én szeretett férjemet. Jaj, hogy nem könyörült rajtunk az Isten.

Krisztus kissé kényelmetlenül érezte magát.

– Mári néni, kedves – kezdte türelmesen a magyarázatot –, tudom, hogy nagy fájdalom elveszíteni valakit, akit szeretünk, de az életben annyi ajándékot kapott, csak ezeket eddig nem is vette észre. Az unokáira sose vigyázott, a születésnapján se köszöntötte fel egyiket sem, csak siránkozik, és közben elszalasztja az élet kínálta lehetőségeket. Jó lenne változtatni ezen. Kilenc év alatt sok mindent elmulasztott, ám nem késő még újat kezdeni. Szebbet, tartalmasabbat, kevésbé gyászosat.

Az idős asszony a köténye sarkát gyűrögette lehajtott fejjel sokáig némán, aztán lassan, keseregve megszólalt.

– Nem érted te ezt, fiatal vagy. Az Isten kilenc éve elvette a férjemet, és azóta senkim sincsen énnekem. Jaj, hogy nem könyörült rajtunk. Kilenc éve már…

Az utolsó szavakat már inkább csak nyöszörögte, mint mondta, megszűnt számára a külvilág, nem is vette észre, amikor Krisztus szomorúan felállt és továbbindult.

– Jaj, de örülök, hogy eljöttél, micsoda megtiszteltetés! – veregette vállon a sikeres vállalkozó. – Várj csak, erről a találkozásról készítenünk kell egy képet. Ülj le ide, kérlek, a pálma mellé, ebbe a kényelmes fotelba, én meg majd beállítom a gépet. A többit magától elrendezi ez a masina egy pillanat alatt.

És már intézkedett is buzgón. Ezt még áthelyezte ide, azt meg amoda rakta, s amikor megfelelőnek találta a környezetet, megnyomott egy piros gombot a fényképezőgépen, gyorsan odatelepedett vendége mellé, és széles mosolyra húzta a száját.

– Légy szíves, mosolyogj te is, hadd lássák, hogy elégedett vagy itt mindennel! – szűrte fogai között a szavakat.

Hatalmas villanással elkészült a kép. A vállalkozó alaposan megvizsgálta. Minden részletével elégedett volt, arcán nyugalom és derű látszott.

– Hát tudod, ez a kép is jót fog tenni az imázsomnak. Mert ha valaki sikeres, annak sok az irigye, és hogy te itt ilyen kedvesen és barátian nézel rám, az el fogja hallgattatni az elégedetlenkedőket. Legalábbis remélem.

– Sikeres vagy, jól megy az üzlet, és nem szeretnek? – kérdezte Jézus.

Vendéglátója ízléses hidegtálat és csillogó poharakat hozatott a titkárnőjével, s csak miután kitöltötte az italt, válaszolt.

– Hát bizony, irigyek az emberek. Sajnálják a másiktól azt a kis hasznot, amit fáradságos munkával megkeres. A munkásaim meg folyton fizetésemelésért nyaggatnak, követelődznek, ravaszkodnak. Nem könnyű a mai világban talpon maradni.

Az Úr megértően bólintott.

– Itt a földön soha senkinek nem könnyű az élete, de mondd csak, tényleg szeretnél népszerűbb lenni, tényleg vágysz rá, hogy az emberek jobban tiszteljenek, szeressenek, és barátkozzanak veled?

A vállalkozó csodálkozva nézett rá.

– Ki ne szeretne, Krisztusom?! Micsoda kérdés?!

– Ó, hát ez nagyszerű! – vidult fel Jézus. – Te vagy ma az első, aki változni szeretne. Tudod, az a legnehezebb, hogy valaki akarjon változni. Mert segíteni csak azután tudok neki én is, ha ő megmozdul, elindul. Nos, hát igazán örülök neked! – és barátságosan átkarolta az öltönyös úriembert.

– Várj! – szakította félbe amaz. – Ez a pozíció még előnyösebb, mint az előbbi. Ha nem zavar téged, így is megörökíteném magunkat – mondta zavartan.

Az Úr kicsit görcsösen ismételte meg a mozdulatot, de vendéglátója így is meglehetősen elégedett volt a felvétellel.

– A konkurencia meg fog pukkadni, ha ezeket a képeket nyilvánosságra hozom.

– Khm – köhintett Krisztus tétován. – Ott tartottunk, hogy szeretnél változni, ugye? – igyekezett felvenni újra a beszélgetés fonalát.

– Pardon, elnézésedet kérem, hogy így elkalandoztak a gondolataim – pirult el a vállalkozó, zsebkendőjével gyöngyöző homlokát törölgetve. – Természetesen hallgatlak, kérlek szépen. Parancsolsz még egy kis dzsúszt?

Az Úr türelmetlenül sóhajtott.

– Szóval ahhoz, hogy változni tudj, végig kell gondolnod mások sorsát és életkörülményeit is. A nálad dolgozóknak, sőt a veled dolgoztatóknak is vannak vágyai, céljai és anyagi szükségletei. Ha rájuk is tekintettel vagy, emberségesen bánsz velük, rendes fizetést adsz időben, és tisztességes árat szabsz meg, az emberek szeretni fognak, és felnéznek majd rád. Ennyi csupán az egész.

Krisztus érdeklődve figyelte a szemben ülő arcát.

– Mitől vörösödtél így el? – kérdezte aggódva pártfogoltját. – Csak nem vagy rosszul? Töltök neked egy kis vizet, biztosan jól fog esni. No, idd csak meg.

Gyengéd erőszakkal nyújtotta felé a poharat, de a vállalkozó határozott mozdulattal nemet intett. Köszöni, nem kér belőle. Aztán feltűnően az órájára pillantott, és felállt.

– Sajnos, eljárt az idő. Nekem mennem kell. Szeretnél esetleg egy kocsit, hogy hazavigyen? Szívesen rendelkezésedre bocsátom valamelyik beosztottamat, amíg visszamész a templomba. Vasárnap majd meglátogatlak.

De az Úr csak legyintett.

– Kedves tőled, de én most még nem oda igyekszem. Rengeteg feladat vár itt a faluban. Olyan sokan megcsontosodtak rossz szokásaikban, rengeteg az elromlott élet, szeretnék segíteni az embereknek. Indulok is tovább.

– Örülök, hogy ilyen kedélyesen elbeszélgettünk. Nagy megtiszteltetés volt a számomra a látogatásod – rázott vele kezet a vendéglátója, miközben a párnázott ajtón kitessékelte őt. A Megváltó elgondolkodva folytatta az útját.

Hozzám is betérhetett volna. Ha eljön, talán megemlít egy rosszindulatú megjegyzést, egy türelmetlen mozdulatot, egy be nem tartott ígéretet, egy kíméletlen kritikát, egy gonoszul elharapott mondatvéget, amikor a csend olyan sokatmondó volt, és olyan kegyetlenül elítélő egy másik emberre nézve… Hozzám is betérhetett volna.

Este fáradtan, csalódottan tért haza. Nyugtalanul forgolódott az ágyon, csöndesen megbeszélte mennyei Atyjával a világ dolgait, aztán békességet találva nyugovóra tért.

A polgármester nagyot koppantott az asztalon. A dúlt arcok egyszerre felé fordultak, csönd lett, bár a levegőben ott maradt a felbolydultméhkas-hangulat. A megnyitó szavak után a legidősebb, közmegbecsülésnek örvendő képviselő szólalt föl először.

– Tisztelt testületi gyűlés, kedves egybegyűltek! Én már öreg vagyok, ritkán is szólalok fel, hisz sok mindent nem ért már ennyi idősen az ember a világ folyásából, de most kénytelen vagyok szót emelni ebben a Krisztus-ügyben. Kérem szépen, én is templomba járó ember vagyok, tisztességesen fizetem az egyházadót, élek a szentségekkel, de itt most nem erről van szó. Itt, kérem szépen, a falu békéje, nyugalma forog kockán. Az emberek felháborodtak, az egész falu felbolydult, mert ez a Krisztus kiállhatatlanul izgága. Mindenbe beleüti az orrát, semmi se tetszik neki. Zaklatja a békés polgárokat, rabolja a drága idejüket, tapintatlanul bánik velük, nem veszi figyelembe szokásainkat, kialakult életritmusunkat. Nem tisztel semmit, ami nekünk szent. Attól tartok, ebben az elmérgesedett helyzetben kénytelenek vagyunk drasztikus lépéseket tenni a rend és a nyugalom visszaállítása érdekében. Az első, kérem szépen, ez. Utána jöhet a hit meg a buzgalom. Merthogy megvan a helye és az ideje mindennek. Ez a véleményem.

A képviselő-testület tagjai elégedetten bólogatva hallgatták legidősebb társuk felszólalását. Aztán egyetértésük jeleként sokan szemléltették innen-onnan hallott esetek említésével a fennálló probléma súlyosságát. Az éjszakába nyúló együttlét nem volt mentes heves indulatoktól sem, de a polgármester higgadtságra és józan belátásra bírta a képviselőket. Mire az óra elütötte a tizenegyet, már írásba is foglalták a mindenki számára legjobbnak tűnő megoldást. Az emberek még sokáig beszélgettek a hivatal előtt, de az elégedetlen háborgás helyett többnyire már a megkönnyebbült derű látszott rajtuk.

„Közhírré tétetik, hogy a ránk következő vasárnap falunk minden lakosa számára kötelező rendkívüli búcsút tartunk. Az igényes programokban gazdag nap fizetett ünnepnek számít minden dolgozó számára. Ezen szép és kedves alkalom keretén belül soron kívüli körmenettel köszönjük meg Krisztus Urunknak, hogy látogatásával megtisztelte kis településünket. Majd ünnepélyes keretek között visszaszegezzük őt a megszokott keresztjére, ahol minden bizonnyal jobban érzi majd magát, mint a mi zsibongó, nyüzsgő világunk viszonyai között. Aki ezentúl beszélni akar vele, ott megtalálhatja majd. S megtisztelő itt-tartózkodása emlékére ettől az évtől kezdve falunk népe minden évben két búcsút tart, amelynek minden kiadását a központi költségvetés állja.”

És visszaszegezték őt a keresztre – mondja a legenda.

Én is ott voltam, Uram, irgalmazz…

Füller Tímea