A vasárnap igéje

NAGYSZOMBAT – Róm 8,38–39

„Született, szenvedett, megfeszítették, meghalt és eltemették” – valljuk a Hiszekegy tömör Jézus-életrajzában. A két utóbbiról emlékezünk meg nagyszombaton.

A passiótörténetben Jézus még szólt a vallási és világi hatóságok előtt, még nagypénteken is prédikált, hangosan kiáltva imádkozott a kereszten. Húsvétkor és húsvét után újra szólt, de ezen a napon nem beszélt. Komor, sötét csend ez. Figyelmeztető lehetőség. A tanítványok ige nélkül maradhatnak. Ítéletes ez a csend, mint amikor Jézus Pilátus előtt elhallgatott, vagy a tagadó Péterre szó nélkül tekintett, szelíd, de a tanítványt bűnére emlékeztető, néma pillantással. Ha nincs Jézus ajkán kijelentés, elveszett emberek vagyunk. Minden embernél nyomorultabbak, mert hittünk, de csalódtunk. Jézus Krisztus, beszélő és cselekvő Urunk megnémult és megbénult. Nagyszombaton a csend prédikál.

Hallgat az Isten, és hallgat a csalódott ember is. Tudjuk, többféle csönd lehetséges életünkben, istentiszteleti életünkben is: a félelem csendje, az önvizsgálat csendje, az áhítat csendje, a várakozás feszült csendje; de ezektől különbözik a gyász csendje, a megrendülés, az elválás csendje…

És ebben a csendben szólal meg Pál apostol: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet (…) nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” Énekeskönyvünkben, noha nincsen nagyszombatra külön istentiszteleti rendünk, mégis két, nagypéntekre kínált ének egy-egy verse emlékeztet nagyszombat mélységére. A 210. ének 5. verse : „…én Krisztusom, / Könnyek közt egyet kérek: / Add, téged szeresselek, / Mind sírig csak téged!” A 212. ének 3. és 5. verse: „Élettelen és hidegen / Fektettek sírba téged. / Halálba vitt a szeretet, / Mely értünk lánggal égett… S halálodra emlékeznünk / Te segíts mindhalálig!” Jó tudnunk azt is, hogy Luther nem írt külön passióéneket, hanem húsvét felől világította meg a nagypénteken történteket, és ezzel áthidalta a halál és feltámadás között tátongó ürességet. Leghíresebb – Bach által ismertté tett – éneke a Christ lag in Todesbanden (Jézus, Megváltónk sírba szállt), magyar fordításban a 215. énekünk 6. verse így hangzik: „Húsvét mennyei kenyerét / Várja éhező lelkünk, Életadó eledelét, / Hogy győztes erőt nyerjünk. / Krisztus ez a szent kenyér. / Más kenyéren a hit nem él. / Benne miénk az élet. Halleluja!”

Nagyszombat csendjében Isten igéjével, énekeink szövegével, atyáink bizonyságtételével erősíthetjük hitünket, vigasztalhatjuk kétkedésre hajlamos szívünket. 1Kor 15 azzal biztat, hogy a halál elvesztette fullánkját, és az Úr győzedelmeskedett a halál felett. Jézus volt a valódi húsvéti Bárány, akinek vére otthonunk ajtajára íratott, ahogy 2Móz 12,7 ígérte. Elmúlt a halál éjjele, és joggal várhatjuk a hajnal pírját, az új élet megjelenését. Mi már nem tudjuk elfelejteni húsvét örömét nagyszombaton sem. Testvéreink és őseink bizonyságtétele arra biztat, hogy ezen a napon újra vegyük elő Szentírásunkat. Barlach egyik, nálunk alig ismert kisplasztikája, Az olvasó egy kolostorban élő novícius alakját mutatja egy szál ingben, aki üres kézzel, mezítláb ül, és olvas: olvassa a térdén tartott Szentírást. A passió idején számomra mindvégig meditációs anyag a Biblia. Nagyszombat a hasznos csend, az olvasás, a Szentírás kutatásának ideje lehet.

Ludwig Hofacker (�1828), ez a rövid, de áldott életű evangélikus igehirdető halálos ágyán ezt mondta körülötte álló szeretteinek, szolgatársainak: „Nem akartam mást, mint hangosan kiáltani, hogy Jézusra hívjam fel hallgatóim figyelmét.” (Ich wollte einen Schrei tun für Jesus.) Tömör kifejezése ez egy igehirdető hitvallásának. Nagyszombat csendjében vigasztaló bizonyságtétel.

Christoph Blumhardt így határozta meg, mit is jelent kereszténynek lenni: „Mi a halál ellen lázadó és tüntető nép vagyunk.” (Wir sind Protestleute gegen den Tod.) Megegyezik ez a mondat azzal, amit a 20–21. század fordulóján így mondunk: életre irányuló emberek akarunk lenni egy halálra orientált világban. Felekezettől függetlenül minden egyház elmondhatja ugyanezt.

Mi, akik ebben az évben is végigjártuk a passiótörténet állomásait, továbbléphetünk reménységben és bizonyosságban. Sír felé vándorló emberek vagyunk valamennyien, de Urunk miatt nem lehetünk reménytelenek. A megalázott Jézus is felmagasztaltatott, hogy egykor mi is átéljük ugyanezt. A testet öltés (inkarnáció) befejeződött nagyszombaton, a halál és temetés pecsétje rákerült Jézus emberi életére, szolgálatára, de Krisztus feltámadott! Értünk halt meg és támadott fel, és ez a sorsközösség valódi reménységünk lehet. Az utolsó szó mégsem a halálé!

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Magasztalunk Jézus Krisztusért, akit nem hagytál a halál sötétségében, hanem vigasztalásunkra és örömünkre feltámasztottál. Hisszük mi is az apostollal, hogy semmi sem választhat el minket szeretetedtől, amellyel új életet teremtettél számunkra is, és bizton vezetsz el a veled való örök közösségre, reménységünk szerint. Ámen.

Id. Hafenscher Károly