A vasárnap igéje

HÚSVÉTHÉTFŐ – 1Kor 15,21–23

Vége az ünnepnek. Még ma talán kitart. Néhány locsolkodó, virággal a zakója felső zsebében, egy-két csokinyúl az ablakokban, aztán vége. Az istentiszteleten már csak kevesen, főleg idősebbek. Ők nem járnak már locsolkodni. A tegnapi, ünnepi tömeg csak még nagyobbá növeli a csendet. A hátsó sorban Ádám lapozgatja az énekeskönyvet, talán hogy ne kelljen felnéznie. Hogy senki ne lássa a mosolygását. Tudta, hogy ez lesz a vége.

Vége az ünnepnek. Végre vége az ünnepnek. Minden visszazökken majd a régi kerékvágásba. Még egy nap, aztán kezdődik az iskola is. Mintha megnyitottunk volna valamit. Vége a megnyitónak, hazamentek a vendégek, mi pedig eltakarítjuk a műanyag poharakat, egy tányérra kotorjuk a csontokat, zacskóba a kenyérmaradékot. Ádám már készíti a holnapi tervet. Mennyi örömteli tennivaló, ismét a hétköznapok rohanása! Félretettük a teendőket az ünnep miatt, és most ismét nekiállhatunk a feladatoknak. Sóhajtozunk ugyan, de boldogok vagyunk. Ez a mi világunk. A mi igazi világunk.

Másokkal együtt végigjártam én is a Golgota útjait. Virágvasárnap fergeteges ünneplését, nagycsütörtök úrvacsoráját, nagypéntek haláltusáját, nagyszombat kiüresedését, húsvét hallelujás örömét. Hol emelkedett a lelkem, boldog vidámságban, hol a mélybe hullott, bűneitől meggyötörten. Ádámmal csak néha találkoztam. Néha szólt egy-egy mondatot. Néha arra biztatott, hogy emelkedjem felül a hangulatokon, ne gyerekeskedjem, próbáljak meg kicsit racionálisabban megfogalmazni valamit. Legyek inkább tevékeny! Segítsek másoknak ünnepelni! Hiszen olyan fontos a jól megszervezett húsvéti ünneplés, a dolgok kerüljenek minél rendezettebben a helyükre! Aztán amikor látta, hogy a bűn mégis tud fájni, az öröm enyémmé lenni, magamra hagyott. Jött velem ugyan, mint valami kővel megdobált kutya, de nem szólt semmit. Nem szólt, csak jött. Távol tőlem, de jött.

Most újra itt van. Vidáman, jókedvű tevékenykedésben. Kezében a naptár, a telefon. Végre minden a régi. Végre minden hétköznapi és átlagos. Rajta! Munkára fel, amíg időnk van! Nemsokára lejár a lehetőség. Itt a munkaidő vége, itt a határidő, itt a nyugdíj, itt a halál. Rajta! Gyorsan végezzük el azt, ami ránk bízatott, az élet valódi dolgait! Hiszen „alkotás teszi az embert emberré”.

De már nem érdekel. Valami új emberség tölt el. Ennek is vannak feladatai, ennek is vannak határidői, ennek is van naptára, és van telefonja is. Mégis valami más. Hétköznapokban él, de nem hétköznapi. Látja például a csodákat.

Ahogy jöttem itt az utcán, egyszer csak észrevettem valami igen különöset. Kizöldült a moha a kövek találkozásánál. Parányi szálak ezrei ágaskodnak élni akarva. A parányi látványától óriási lettem hirtelen, átélve felelősséget és küldetést. Aztán szinte azonnal váltam én magam is parányivá, arra gondolva, hogy vajon a hatalmas fákból álló erdők nem hasonló mohaszőnyegként terülnek-e el a világmindenség lába előtt. Ott az utcán egyszer csak megértettem, hogy hol a helyem. Igazi csodaként éltem át mindezt. Ugyanígy látom más szemmel az embereket: a nyomorultakat, a kicsiket, a boldogokat és a többieket.

Ádám idegesen reagál erre. Nem érti, mi van velem, miért lábad könnybe a szemem, miért állok meg olykor elgondolkozva, máskor miért vonulok félre csendesen. Siettet, korhol.

Aztán megértem, hogy mi zavarja igazán. Hogy ez az új látás nem emelt ki innen. Nem ragad el hegyi kolostorokba, nem öltöztet zsákruhába, nem vés belém jeleket, nem kényszerít kivonulásra. Inkább követett engem. Itt van velem a hétköznapiságban, de a hétköznapot ünneppé teszi. Az új látás itt van velem a megszokottságban, de a megszokottságban csodát enged látni. Ha kell, siet velem. Ha kell, megáll velem. Ádám utálja ezt. Talán elviselné, ha csak néhány napra korlátozódna, de így, hogy bevonul az ő birodalmába, a hétköznapokba, ki nem állhatja.

Isten azon az úton találkozott velem, amelyen jártam. Isten azon az úton lép közel hozzám, ahol eddig csak egy társam volt, Ádám. Ádám, az én emberségem. Ádám, aki eddig én voltam. Ádám, aki annyira hétköznapi, hogy irtózik mindentől, ami ünnep. Ádám, akinek a naptárában végső időpontként, bekarikázva van felírva halálom napja.

Ádám persze továbbra sem marad el tőlem. Olykor gúnyosan vigyorog, olykor átkozódik, olykor kinevet, olykor győzködni próbál. De már nem érdekel. Végigjártam a Golgota útjait. És találkoztam a Feltámadottal, aki szembe jött velem utamon.

Imádkozzunk! Uram, engedj csodákat látni! Hadd lássam az út végtelenségét! Földhözragadtságomból emelj fel! Hiszen én is ott voltam kereszted tövében. Hiszen én is láttam az üres sírt. Így tudom, van csoda. Így tudom, végtelen az út. Így tudom, közel van a menny. Ámen.

Koczor Tamás