EvÉlet - Lelki segély

„A keresztény hit számomra elsõsorban erkölcsi tartást ad. Jézus megtanít arra, hogy szem elõtt tartsam a másik ember érdekeit is, ne csak a sajátjaimra figyeljek. Az ember nem ösztönlény, fegyelmeznie kell magát, és szerintem az az életének a célja, hogy minél több jót tegyen. Jézus életével és halálával csodálatosan ábrázolta azt, hogy milyennek kell lennie az embernek. Egy páratlan életútnak lett vége a Golgotán. De õszintén mondom: én ennél tovább nem látok. A feltámadás történetének leírása ellentmondásos az evangéliumokban. A temetõkertben is mindig úgy érzem, hogy innen nincs tovább…”

Kedves Gábor! Ha az Úr Jézus életmûve és a keresztény tanítás arra indítja Önt, hogy igyekezzen a Tízparancsolat szerint élni, az bizony elismerésre méltó. Ha példaképéül választja Krisztust, és az õ nyomában indul el, hogy bizonyítsa: mégiscsak van igaz emberség ezen a vértõl áztatott bolygón, az már igazi humanista küldetés. Igaz, hogy Jézus tanítása, életpéldája akkor is magával ragadó volna, ha nagypénteken véget ért volna az élete, és befejezõdött volna a szolgálata. De mennyit érne kereszténységünk az õ feltámadása nélkül? Lenne vigaszunk a halál rémével szemben, lenne erõnk és reménységünk szeretteink koporsója mellett?

Kedves levélíró testvérem õszinte sorai is felfedik, hogy ezekre a kérdésekre húsvéti hit nélkül nemmel kell felelnünk. A keresztény hit szigorúan húsvéti hit. Nem pusztán tanúságtétel arról, hogy miként lehet embernek maradni az embertelenségben, és nem is valamiféle etikai kódex, amely megtanít az emberi együttélés legalapvetõbb szabályaira.

Evangélikus hitünkben gyönyörûen kifejezõdik, hogy mi a legnagyobb örömhír birtokosai vagyunk. „…mert én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,19b) – mondja Jézus, és amikor ebben megnyugszunk, akkor iszkol el a szívünkbõl a halálfélelem. A feltámadás híre a legnagyszerûbb hír, amelyet emberi fül valaha is meghallhatott. A húsvéti hit nélkül élõ embert szorongatja a megsemmisülés rettenete, mert farkasszemet néz a halállal. Igaz, hogy a húsvéti hittel is halál a halál, de az ember tekintete találkozik a feltámadott Jézus tekintetével, és a halálnak nincsen többé fullánkja.

Gábor, annyira szeretném felkelteni Önben az örök élet iránti vágyakozást, és elsegíteni odáig, hogy a biztos reménység hajójába szállhasson! „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Kor 15,19–20) És valóban: mindennél nagyobb nyomorúság lenne az, hogy bár ismerjük az élet igéit, csupán ebben a földi létben mernénk rábízni magunkat. Mekkora csalódás, ha valaki a halálos ágyán döbben rá, s meri bevallani önmagának is, hogy csupán az e világi létre érvényes tanokban hitt… Testvérem, az evangéliumok nagyon becsületesen tudósítanak. Lukács evangélista ezt vetette papírra az apostolokról, akik elsõ ízben hallottak a feltámadás csodájáról: „…üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik” (tudniillik a hírt hozóknak; Lk 24,11). Becsülendõ dolog, ha valaki õszintén beszél a kételyeirõl.

Szeretettel biztatom Gábort, hogy – hasonlóan Péterhez – igyekezzen személyesen meggyõzõdni az igazságról! Péterrõl – aki elszaladt a sírhoz, és a saját szemével látta, hogy az üres – ezt jegyzi fel a szentíró: „Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.” (Lk 24,12b) Saját erõnkbõl ennyi telik. Csodálkozunk, és ami nagyon hasznos: ízlelgetjük azt, amit hallottunk. Péter azután személyesen találkozik a Feltámadottal. Krisztus kijelenti magát neki és a többi tanítványnak is. Mert hitet csakis õ adhat. Egyikünk sem tudja bizonyítani a feltámadást, de Urunk kijelentheti nekünk ennek az igazságát úgy, hogy többé nem kételkedünk benne.

Kérem, forgassa az Írást! Meglátja, hogy a Biblia önmagát magyarázza, és nincsen benne feloldhatatlan ellentmondás. Biztosan ismeri azt a gyülekezeti énekünket, amelynek egyik sora így szól: „Ki kétkedõn kutatja õt, / Annak választ nem ád, / De a hívõ elõtt az Úr / Megfejti önmagát.” (EÉ 328,2) Ki tudja, talán éppen ezen a húsvéton jön el annak az ideje, hogy a Feltámadott Önre köszön: Békesség néked! Akkor többé már nem lesz kétséges, hogy olyan élõ Ura van, aki mindnyájunkon feloldotta a halál köteleit: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él…” (Jn 11,25)

Szívem mélyébõl kívánom Önnek és minden kedves olvasómnak, hogy húsvét hajnala úgy ragyogjon fel a szívében, hogy érezze és lássa meg: az egész világnak és személyes életének is ez az egyetlen reménysége.

Szõkéné Bakay Beatrix