EvÉlet - Lelki segély

„A keresztény hit számomra elsősorban erkölcsi tartást ad. Jézus megtanít arra, hogy szem előtt tartsam a másik ember érdekeit is, ne csak a sajátjaimra figyeljek. Az ember nem ösztönlény, fegyelmeznie kell magát, és szerintem az az életének a célja, hogy minél több jót tegyen. Jézus életével és halálával csodálatosan ábrázolta azt, hogy milyennek kell lennie az embernek. Egy páratlan életútnak lett vége a Golgotán. De őszintén mondom: én ennél tovább nem látok. A feltámadás történetének leírása ellentmondásos az evangéliumokban. A temetőkertben is mindig úgy érzem, hogy innen nincs tovább…”

Kedves Gábor! Ha az Úr Jézus életműve és a keresztény tanítás arra indítja Önt, hogy igyekezzen a Tízparancsolat szerint élni, az bizony elismerésre méltó. Ha példaképéül választja Krisztust, és az ő nyomában indul el, hogy bizonyítsa: mégiscsak van igaz emberség ezen a vértől áztatott bolygón, az már igazi humanista küldetés. Igaz, hogy Jézus tanítása, életpéldája akkor is magával ragadó volna, ha nagypénteken véget ért volna az élete, és befejeződött volna a szolgálata. De mennyit érne kereszténységünk az ő feltámadása nélkül? Lenne vigaszunk a halál rémével szemben, lenne erőnk és reménységünk szeretteink koporsója mellett?

Kedves levélíró testvérem őszinte sorai is felfedik, hogy ezekre a kérdésekre húsvéti hit nélkül nemmel kell felelnünk. A keresztény hit szigorúan húsvéti hit. Nem pusztán tanúságtétel arról, hogy miként lehet embernek maradni az embertelenségben, és nem is valamiféle etikai kódex, amely megtanít az emberi együttélés legalapvetőbb szabályaira.

Evangélikus hitünkben gyönyörűen kifejeződik, hogy mi a legnagyobb örömhír birtokosai vagyunk. „…mert én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,19b) – mondja Jézus, és amikor ebben megnyugszunk, akkor iszkol el a szívünkből a halálfélelem. A feltámadás híre a legnagyszerűbb hír, amelyet emberi fül valaha is meghallhatott. A húsvéti hit nélkül élő embert szorongatja a megsemmisülés rettenete, mert farkasszemet néz a halállal. Igaz, hogy a húsvéti hittel is halál a halál, de az ember tekintete találkozik a feltámadott Jézus tekintetével, és a halálnak nincsen többé fullánkja.

Gábor, annyira szeretném felkelteni Önben az örök élet iránti vágyakozást, és elsegíteni odáig, hogy a biztos reménység hajójába szállhasson! „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Kor 15,19–20) És valóban: mindennél nagyobb nyomorúság lenne az, hogy bár ismerjük az élet igéit, csupán ebben a földi létben mernénk rábízni magunkat. Mekkora csalódás, ha valaki a halálos ágyán döbben rá, s meri bevallani önmagának is, hogy csupán az e világi létre érvényes tanokban hitt… Testvérem, az evangéliumok nagyon becsületesen tudósítanak. Lukács evangélista ezt vetette papírra az apostolokról, akik első ízben hallottak a feltámadás csodájáról: „…üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik” (tudniillik a hírt hozóknak; Lk 24,11). Becsülendő dolog, ha valaki őszintén beszél a kételyeiről.

Szeretettel biztatom Gábort, hogy – hasonlóan Péterhez – igyekezzen személyesen meggyőződni az igazságról! Péterről – aki elszaladt a sírhoz, és a saját szemével látta, hogy az üres – ezt jegyzi fel a szentíró: „Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.” (Lk 24,12b) Saját erőnkből ennyi telik. Csodálkozunk, és ami nagyon hasznos: ízlelgetjük azt, amit hallottunk. Péter azután személyesen találkozik a Feltámadottal. Krisztus kijelenti magát neki és a többi tanítványnak is. Mert hitet csakis ő adhat. Egyikünk sem tudja bizonyítani a feltámadást, de Urunk kijelentheti nekünk ennek az igazságát úgy, hogy többé nem kételkedünk benne.

Kérem, forgassa az Írást! Meglátja, hogy a Biblia önmagát magyarázza, és nincsen benne feloldhatatlan ellentmondás. Biztosan ismeri azt a gyülekezeti énekünket, amelynek egyik sora így szól: „Ki kétkedőn kutatja őt, / Annak választ nem ád, / De a hívő előtt az Úr / Megfejti önmagát.” (EÉ 328,2) Ki tudja, talán éppen ezen a húsvéton jön el annak az ideje, hogy a Feltámadott Önre köszön: Békesség néked! Akkor többé már nem lesz kétséges, hogy olyan élő Ura van, aki mindnyájunkon feloldotta a halál köteleit: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él…” (Jn 11,25)

Szívem mélyéből kívánom Önnek és minden kedves olvasómnak, hogy húsvét hajnala úgy ragyogjon fel a szívében, hogy érezze és lássa meg: az egész világnak és személyes életének is ez az egyetlen reménysége.

Szőkéné Bakay Beatrix