Élő víz

Négyen ültek az apró asztalnál. Két, háromévesforma leányka s anyukáik, akik elhozták őket az óvoda játszóházába. A két kislány – jóllehet akkor találkoztak először – remekül megértette egymást, vidáman, hangosan hancúrozott egész délelőtt, és amikor eljött az ebéd ideje, az óvó néni egy asztalhoz ültette őket, s természetesen melléjük kerültek az anyukák is. Elkél még néha a segítség az ilyen csöpp kis emberkéknek. Hamar tálalni kezdték a főzeléket, felkerültek az előkék, s egyikük mohón nekikezdett az evésnek. Azaz csak kezdett volna – egy hang ugyanis megakasztotta a kezében az evőkanalat.

– Előbb imádkozni kell! – szólt erőszakosan a másik kislány, és már kulcsolta is össze kis kezecskéjét.

Egy pillanatra néma csönd lett. A szülők egymásra néztek, de nem szóltak semmit. Majd a nagyon éhes csöppség anyukája törte meg a hallgatást.

– Tedd le a kanaladat, kicsim, s tegyük össze szépen mi is a kezünket.

A kislány engedelmesen követte az utasítást, letette az evőeszközt, és mindenkit megelőzve már kezdte is fennhangon mondani:

– Jövel, Jézus, légy vendégünk…

A többi asztalnál ülőknek fel sem tűnt, hogy mellettük másként kezdődött az étkezés. Az élénk gyereksereg vidáman habzsolta a jóízű ebédet. Nem csoda, hogy nem hallották, amikor a két anyuka mosolyogva megbeszélte a történteket. Nem kellett sok szó, könnyen megértették egymást.

– Ti is jártok templomba?

– Igen, mi is keresztények vagyunk.

Aztán figyelték tovább csemetéiket, és segítettek, ha egy rakoncátlan falatnál elakadt az éhes gyermek.

A híradások aznap nem számoltak be semmilyen különleges eseményről a városban. Egy kis hétköznapi csoda mégis történt; igaz, csak néhány ember számára vált nyilvánvalóvá. Valahol valakik megérezték, hogy mit jelent az: testvérnek lenni. Úgy, ahogyan csakis azok lehetnek testvérek, akiknek ugyanazt jelenti ez a két szó: Jézus, a Megváltó. Ilyen egyszerű ez.

Gyarmati Gábor