Evangélikusok

A budavári gyülekezet alapítójáról, a pest-budai szegények jótevőjéről, a Magyarországot második hazájának valló württembergi főhercegnőről születésének kétszázadik évfordulója idején már több ízben megemlékeztünk. Most életének utolsó szakaszára és halálára emlékezünk.

Amikor József nádor 1847 januárjában meghalt, a bécsi udvar azonnal megtiltotta, hogy az özvegy a budai várban maradjon. Metternich parancsára már január 25-én el kellett hagynia „magyar hazáját”. Az intézkedés többszörösen is kegyetlen volt: nemcsak gyülekezetétől, hanem három kiskorú gyermekétől is elszakították. Az evangélikusok negyvenfőnyi kis csoportja sírva vett tőle búcsút épülő temploma előtt. A császárváros Augarten nevű negyede lett hátralévő életének szomorú színhelye. Az általa tervezett budavári evangélikus templom 1847. szeptemberi felszentelésén sem lehetett jelen.

A bécsi kamarilla jól ismerte a magyar érzelmű nádornénak a forradalom iránt érzett rokonszenvét. Szeretett lelkipásztorának, Bauhofer Györgynek írt néhány rejtjeles levele és több közbenjárása is tanúskodik erről. A szabadságharc leverése utáni megtorlás mértékét minden erejével igyekezett csökkenteni. Amikor 1849 őszén báró Jeszenák János kormánybiztos, egyházkerületi felügyelő halálos ítéletéről értesült, tüstént levelet írt báró Kempen rendőrminiszter tábornoknak, kérve az ítélet végrehajtásának elhalasztását. Ha ez a közbenjárása sikertelen volt is, a pest-budai protestáns lelkészek 1850. februári folyamodványát eredménnyel tudta továbbítani unokaöccsének, a fiatal Ferenc József császárnak, aki visszavonatta a bécsi kormány zsinat-presbiteri alkotmányunk ellen hozott rendeletét. 1852-ben elintézte, hogy a Bauhofer által írt terjedelmes, egyháztörténeti tárgyú kézirat, amely az országból kiutasított skót misszionáriusok közvetítésével Bécsbe érkezett, még abban az évben megjelenhessen egy berlini, majd londoni és bostoni nyomda kiadásában német, illetve angol nyelven. A külföld ezen a könyvön keresztül ismerhette meg a sokat szenvedett magyarországi evangélikus egyház múltját és akkori nehéz sorsát. Haubner Máté dunántúli püspök kufsteini börtönbüntetését is az ő közbenjárására rövidítették meg, és ugyancsak neki volt köszönhető, hogy a hetvenéves Szeberényi János bányakerületi püspöknek nem kellett letöltenie börtönbüntetését.

Hét éven át tartó augarteni száműzetése során mindössze három alkalommal tudta – őreit kijátszva – szeretett budai gyülekezetét meglátogatni. Megalázó helyzetéről tudósított többek között John Duncan skót teológiai tanár egyik bécsi látogatása során. A nádorné elpanaszolta neki, hogy egy katolikus pap felügyelete alá helyezték, s lutheri bibliáját is elvették. Sem udvarhölgyet, sem fogatot nem bocsátottak a rendelkezésére, így gyalog kellett eljárnia az evangélikus istentiszteletekre.

Gyermekeit időközben visszakapta; őket szigorú katolikus nevelésben kellett részesítenie. Lassan felnőtté váló leányai örömöt, de gondot is jelentettek számára. Erzsébet fiatal férje, Estei Ferdinánd 1849-ben, kislányuk, Mária Terézia születésének évében váratlanul meghalt. A kis unoka (a későbbi bajor királyné) nevelése is a nagyanyára hárult. Erzsébet 1852-ben férjhez ment Károly Ferdinánd osztrák főherceghez, akitől 1855 tavaszán második gyermekét várta. (Ennek a házasságnak a leszármazottja a ma élő János Károly spanyol király, és fia, Fülöp trónörökös.) Kisebbik leánya, Mária Henrietta 1853-ban tartotta esküvőjét Lipót brabanti herceggel, I. Lipót belga király fiával.

Ilyen családi előzmények után került sor 1855. január 3-án arra, hogy a nádorné – immár engedéllyel – ismét Budára látogasson. A korabeli újságok híradásai szerint Erzsébet leányával együtt még aznap este megtekintette a Nemzeti Színház előadását. Távolabbi terve többek között az volt, hogy a Sándor-palotában lakó, várandós leányának, Erzsébetnek szülése idején majd segítségére lesz. Bár a császári rendőrség minden lépését figyelte, boldog volt, hogy szeretett templomának istentiszteletein újra részt vehet, gondozhatja hatéves leányunokáját, és olykor fogadhatja lelkipásztorát leánya lakosztályában.

A baj nem jár egyedül. Márciusban a főhercegnő erősen meghűlt, náthás lett; a betegség hosszan elhúzódott, Mária Dorottya ágynak esett. Keresztlánya, Bauhofer Vilma (utóbb Czékus püspök felesége) feljegyezte, hogy betegsége idején ápolói tejet szippantattak vele – többen azt suttogták, hogy ezzel megmérgezték… A megbénult nádornéhoz több napon át felváltva ment imádkozni és vigasztalást nyújtani Székács József pesti és Bauhofer György budai lelkész. Az utóbbi feljegyzése szerint a három napon át eszméletlenül fekvő nádorné március 29-én hajnali háromnegyed négykor adta vissza lelkét Teremtőjének. Halálának oka a hivatalos halotti anyakönyvi bejegyzés szerint „agyroncsolás” volt (Zerzetzung des Gehirns).

Kempen báró, bécsi rendőrminiszter ezt jegyezte be naplójába 1855. március 30-án: „Mária Dorottya főhercegnő, az elhunyt magyar József nádor özvegye ma hajnalban Budán meghalt. Protestáns, a magyar nemzeti párt híve, nem a legjobb viszonyban a császári házzal. Halála hívei között bizonyára némi mozgolódást fog eredményezni. Gróf Grünne, akit ma reggel felkerestem, úgy vélte, jó lesz, ha ebben a helyzetben egy éles szemű megfigyelő megy Budára. Ezért odaküldtem Polcich udvari titkárt.”

A halálhírt számos pest-budai magyar és német újság hírül adta. Beszámolt róla a Pesti Napló, a Pester Lloyd, a Sonntags Zeitung és több osztrák lap is. A temetési szertartásról a legrészletesebben a Vasárnapi Újság tudósított. A királyi palota egyik földszinti termében felállított ravatalnál a fővárosiak április 2-án és 3-án róhatták le kegyeletüket, a temetési szertartás pedig április 4-én volt. A bíborral bevont koporsó fölött a falak fekete függönyeit a württembergi királyi címerek díszítették, a fej felől egyszerű fehér kereszttel. Jelen volt Albrecht katonai és polgári kormányzó feleségével és a Habsburg-ház több tagjával.

Az egyházi szertartást karének közreműködésével Bauhofer, Székács és Lang pest-budai evangélikus lelkészek végezték. Bauhofer beszédében utalt arra, hogy az elhunyt kisebbik leánya, Mária Henrietta férjével együtt a távoli Egyiptomban lévén, az ószövetségi Barzillajhoz hasonlóan sír, és fájlalja, hogy nem lehet ott atyja és anyja sírjánál (2Sám 19,32–39).

A tudósítás ezekkel a sorokkal zárult: „A halotti beszédet ismét karének követte. Ezután elindult a temetési kíséret. A koporsót a testvérváros köztiszteletben álló polgárai vitték a várpalota hosszában, s a meghajtott katonai lobogók közben a vártéren körül, innen a főhercegi sírbolt ajtajához térve. Itt Lang senior úr mondott igen szívreható búcsúáldást az üdvözültre, kinek földi maradványai ft. Scholz udvari prépost úr áldásai közben foglalák el az örök nyugalom helyét ama két kedvese közelében, kik több év óta nyugosznak egymás mellett. Béke hamvaira, áldás emlékére!”

Dr. Fabiny Tibor