Evangélikusok

A címként olvasható mondatot Dedinszky Gyuláról a néhai Koren Emil esperes írta valahol, aki jó barátja, a finn kapcsolatok ápolásában társa volt, s aki hetilapunk egykori főszerkesztőjeként az 1970-es és ’80-as években szívesen adott helyet az újságban békéscsabai helytörténeti és evangélikus egyházi tárgyú néprajzi cikkeinek, valamint a finn szerzőktől való fordításainak.

Ennek az életnek a gyökerei a család kutatásai szerint több mint hétszáz évre nyúlnak vissza. A család a történelmi Magyarország Árva vármegyéjének Nemes-Dedina (ma Zemianská Dedina, Szlovákia) nevű helységéből származik, ahonnan a nevüket, illetve a nemességüket kapták. A Dedinszkyek „katonáskodásra kötelezett nemesek” voltak. Azután a család egyes ágai a 17. század második felében elköltöztek „a rideg éghajlatú Árva megyéből melegebb tájakra” – ahogy az egyik ős írja –, és Nógrád megyében telepedtek le. Itt született 1771-ben az a Dedinszky András, aki a családban elsőként lett lelkész, majd esperesi tisztséget is betöltött. Ez az ág máig hat nemzedéken keresztül tíz lelkészt adott evangélikus egyházunknak.

Gyula édesapja erről a vidékről 1897-ben az akkori Bács-Bodrog vármegyében levő Dunagálos (ma Glozsan) nevű településre került, a Felvidékről odatelepült szlovák nyelvű gyülekezetnek lett a lelkésze, s így Gyula itt született 1905. március 24-én.

Szülei evangélikus középiskolákban igyekeztek tovább taníttatni gyermekeiket, így került a két fiú a békéscsabai Rudolf Gimnáziumba. Gyula itt érettségizett 1923-ban. Gimnáziumi tanulmányai közben a trianoni békeszerződés határvonalat húzott a két helység közé; Dedinszky Gyula pedig úgy döntött, hogy továbbra is Magyarországon marad, és magyar állampolgárként honosíttatja magát. Az evangélikus teológiát Sopronban végezte el, majd az első magyar finn ösztöndíjasként Helsinkiben töltött két félévet. Ez meghatározónak bizonyult egész további életére, szellemiségére, világszemléletére és szociális látására egyaránt.

Segédlelkészként először Kiskőrösön szolgált, ahol hamar megszerették, de kora és a szükséges gyakorlati évek hiánya miatt akkor még nem választhatta meg a gyülekezet. Erre csak 1931-ben került sor. Lelkésztársával és a gyülekezet más szolgálattevőivel a nehéz gazdasági és társadalmi körülmények között is hamarosan a fejlődés útjára állították a közösséget.

1941-ben Békéscsabán a két Szeberényi lelkész halálával két állás maradt üresen. Az egyikre őt hívták meg. Itt is nagy ambícióval kezdte szolgálatát. Korábbi gyülekezeti tapasztalatai nyomán evangélizációkat rendeztek; rengeteget látogatta a híveit, a tanyai körzetekben időnként egy egész hetet is kint töltött az emberek között.

A háborús események sora, majd a társadalmi rend átalakulása szembeállította az egyház és a kommunista párt vezetőit. Az iskolák államosítása, az egyházi vagyon elvétele, a szlovák–magyar lakosságcsere visszavetette az egyházi életet. Ordass püspök meghurcoltatása, bebörtönzése, félreállítása csak fokozta a nehézségeket. Dedinszky – aki ekkor már az akkori bányakerület lelkészi főjegyzőjeként a püspök helyettese volt – nem hallgatta el véleményét. A helyi sajtó 1949-ben demokráciaellenes tevékenységgel vádolta. 1950-ben az országos egyház vezetősége hónapokra felfüggesztette lelkészi állásából, majd intették, hogy ne sokat mozogjon, ne látogassa a gyülekezeteket.

A tétlenséget nem tudta elviselni, figyelme a helytörténet és a néprajz felé fordult: mindkét területen a békéscsabai evangélikusok múltjával és jelenével kezdett foglalkozni. Mivel a csabai evangélikus gyülekezet szlovák eredetű, Dedinszky pedig kicsi korától egyformán jól bírta mindkét nyelvet, így önként adódott ez a terület. Szlovák nyelvi tájszótárt készített, majd megírta A szlovák betű útja Békéscsabán (Cesta slovenskej litery na Čabe) című kétnyelvű munkáját. Látta a felbomló paraszti-tanyai világot, és kötelességének érezte a megörökítését. Zahoran György egyházközségi gondnokban jó társat talált: közösen írtak a csabai tanyák, a paraszti élet, munka világáról. Külön is írt a csabai kolbászról.

Munkáját széles körben elismerték, értékelték. 1981-ben a Sebestyén Gyula-emlékérmet adományozta neki a Magyar Néprajzi Társaság, 1990-ben – nyolcvanötödik születésnapján – Békéscsaba városa tüntette ki Pro Urbe díjával, 1992-ben pedig az Evangélikus Teológiai Akadémia kiemelkedő munkássága elismeréseképpen a tiszteletbeli doktori címet nyújtotta át neki.

Születése századik évfordulójának méltó megünneplését sokan szorgalmazták, illetve ajánlották fel ehhez segítségüket, például Békéscsaba Város Önkormányzata, egyes intézmények, a Szlovák Önkormányzat és intézményei, köztük a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete. Az ünnepségek egy részéről már hírt adtunk lapunkban.

Születésnapján koszorúzás volt a csabai gyülekezet felsővégi temetőjében lévő sírjánál. Március 5-én az egyházközség a gyülekezeti teremben ünnepi tudományos ülést rendezett, amelyen négy előadás hangzott el műsor keretében: életútjáról Kovács Pál nyugalmazott lelkész szólt, szellemiségéről dr. Reuss András, hittudományi egyetemünk professzora beszélt; helytörténeti munkásságának eredményeit – szlovák nyelven – dr. Gombos János történész foglalta öszsze, dr. Krupa András, a néprajztudomány kandidátusa pedig néprajzi munkájának jelentőségét méltatta (a két utóbbi előadó a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének munkatársa).

Ez a tiszteletadás is igazolta, hogy Dedinszky Gyula élete jó gyümölcsöket termett.

Kovács Pál