Evangélikusok

Madocsai Miklós Budapesten született 1930-ban. A Lónyay Utcai Református Gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányai alatt Budaker Oszkár és Veöreös Imre otthonigazgatók voltak nagy hatással rá. Miután végzett, Fehérvárcsurgóra került segédlelkésznek egy évre, majd egyéves Deák téri szolgálat következett. 1956 októberétől harminchárom éven át a budavári gyülekezet lelkésze volt, és jelenleg is e gyülekezet aktív tagja feleségével együtt. Madocsai Miklóssal hetvenötödik születésnapja alkalmából beszélgettünk.

– Három és fél évtizedes lelkészi munkával a háta mögött Miklós bácsi a gyülekezeti szolgálat melyik területét tartja a legfontosabbnak?

– A gyülekezeti lelkipásztor szolgálatában éppen az a nehéz, az az emberfeletti feladat, hogy a munka minden területe egyformán fontos. Néhány gyereknek vasárnapi iskolában Jézusról beszélni éppen olyan felelősségteljes feladat, mint egy nagy ünnepi istentisztelet. Ha betegágy mellett keresem a szívhez szóló, vigasztaló igét, vagy éppen utcán találkozva váltok néhány szót konfirmandusom édesanyjával, tudnom kell, hogy szavaimért mindenképpen számadással tartozom. Számomra a legnehezebb szolgálat a vasárnapi igehirdetés volt. A szószékről lejövet mindig így imádkoztam: „Uram, bocsásd meg ezt a prédikációmat is.” A legtöbb örömöt a családlátogatásban találtam. Egy-egy otthon légköre, a meghitt beszélgetések élménye segített abban, hogy a lelkészi szolgálatnak ne csak terhét érezzem, hanem lássam a szépségét is.

– Voltak olyan családlátogatások, amelyekre különösen is szívesen emlékezik vissza?

– Talán az ünnepek előtti úrvacsoraosztások jelentették a legtöbbet számomra. Volt, amikor az ágy melletti éjjeliszekrényen már ott volt a virág, a gyertya, a beteg szemében pedig a vágyakozás az úrvacsora ajándékaira, a bűnbocsánatra és az örök élet reménységére. De nem tudom elfelejteni azt a pillanatot sem, amikor Margit néni a befejező áldás után hátrahanyatlott párnájára, és azt mondta: „Olyan boldog vagyok!”

– Tudomásom szerint Miklós bácsi nem mindig gyülekezeti pásztorként kereste a kenyerét. Hat éven keresztül valami egészen mással foglalkozott. Hol dolgozott, és volt- e ennek valamilyen hatása a további pályájára?

– 1961-ben a politikai helyzet arra kényszerített, hogy lelkészi szolgálatomat ideiglenesen feladva gondoskodjam a családomról. Mint a „klerikális reakció” reprezentánsa nehezen kaptam állást. Végül segédmunkásként alkalmaztak a Kőbányai Gyógyszerárugyárban. Hatéves „tanulmányutam” alatt sokat tapasztaltam. A „győztes proletariátus” három műszakban dolgozó, kimerült asszonyaival, a földjüktől megfosztott, Pest környéki parasztokkal és a „terv” túlteljesítéséért harcoló műszaki értelmiséggel együtt dolgozva egészen közel kerültem testvéreimhez, az emberekhez, s ez későbbi szolgálatomat is meghatározta.

– A diakónia és a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület közel áll szívéhez. Tudjuk, hogy ez a munkaág sokat változott az elmúlt évtizedek alatt, ma más formában működik, más igényeket elégít ki, mint harminc vagy ötven évvel ezelőtt. Sok évtizedes tapasztalatai birtokában hogyan látja a szeretetszolgálat szerepét, jövőjét?

– Aktív szolgálatom utolsó tíz évében, Túrmezei Erzsébet főnök asszony mellett voltam a Fébé lelkésze. Teljesen új munkaterület volt ez számomra, bár hitemben az irgalmas szeretet, a diakónia iránti elkötelezettség mindig az első helyen állt. Ez pedig elégségesnek bizonyult ebben a szolgálatban. A szerzetesi, diakonissza életformát ma sokan elavultnak tartják, és nem látják jövőjét. Azonban eleve kizárni ezt a lehetőséget sem szabad, nagyon esetleges történeti érvekre vagy divatos áramlatokra hivatkozva. Bizonyosan szükség van új formák keresésére, ezt külföldi példák is mutatják. De szabad-e megfosztani férfiakat és nőket attól a másik lehetséges életformától, amelyben elhívatásuk szerint Istennek és embereknek kívánnak szolgálni? Természetesen ez nem egy „magasabb rendű, szentebb státus”, csak más, mint az édesapák és édesanyák hivatása.

A szervezett diakóniai munka mellett természetesen elengedhetetlen a gyülekezeti tagok diakóniai szolgálata. Van néhány gyülekezet, ahol a lelkészek mellett főállású diakóniai munkást is alkalmaznak, hiszen óriási az igény az idősek és betegek házi gondozására. Ezenkívül az alkalomszerű, aktuális szeretetmunka is nélkülözhetetlen. A hithez hozzátartoznak az irgalmasság cselekedetei. Ezek nélkül a hit semmit sem ér.

– Úgy tudom, Miklós bácsi évtizedek óta boldog házasságban él. Hogyan ismerkedtek meg egymással?

– A budavári gyülekezet ifjúságában találkoztunk. Amikor először vettük együtt kezünkbe a Bibliát, az Útmutatóban Jézusnak ezt az ígéretét olvastuk: „…íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ennek tudatában, örömében és reménységében élünk együtt már több mint ötven éve. A számítógépem monitora mellett ott van feleségem gyermekkori fényképe. Sokszor rátéved a szemem.

– Miklós bácsiék szolgálatukkal, egész életükkel Isten országát építették. Márta nénivel együtt azt adták, adják tovább, amit felülről kaptak. És mit kaptak a hosszú évek során a budavári gyülekezettől?

– Ez a gyülekezet hatvan éven keresztül lelki otthonunk volt. Itt hallottuk meg Isten hívó szavát, itt volt a konfirmációnk, az esküvőnk, gyermekeink, unokáink keresztelője. Ma is ebben a közösségben élünk. Sok áldást és örömöt jelent ez a testvéri közösség.

– Miklós bácsi mit helyezne leginkább a mai fiatal lelkészek szívére?

– Örülök, hogy fiatal lelkész testvéreinknek sokkal több a lehetőségük a szolgálatban, mint nekünk volt. Az alapfeladat a generációk váltásával azonban nem változik: legyünk irgalmas társai azoknak, akiket ránk bízott irgalmas Megváltónk, Jézus Krisztus. Ez úgy lehetséges, ha a gyülekezetnek nem hivatalnokai, menedzserei vagy éppen elöljárói vagyunk. Tudatában kell lennünk annak, hogy mi is Krisztus irgalmából élünk, rászorulunk segítségére. Ezen túl szükségünk van a gyülekezet megértő és megbocsátó szeretetére, imádságára és aktivitására is. A lelkész szolgáló közösség nélkül, egyedül, magányosan nem tudja betölteni hivatását.

Horváth-Hegyi Olivér