Kultúrkörök

Néhány éve megjelent egy könyv Az elfelejtett háború címmel. A hatvanöt évvel ezelőtti finn–szovjet háborúról szól. Való igaz, hogy a magyar közvélemény a második világháborúnak ezt az eseményét elfelejtette, nem gondol rá, és a háborúról szóló mostani írásokban is alig olvashat róla.

A szovjet–német megnemtámadási – valójában szövetségi – szerződés (ismert nevén: Molotov–Ribbentrop-paktum) megkötése után Sztálinban mániákus vágy támadt arra, hogy utánozza Hitlert. Egyéb szándékai között szerepelt a Lengyelország elleni német hódító háború „lemásolása”. A hódítás célpontjául Finnországot szemelte ki. Az előkészítés primitív ügyetlensége ugyanolyan volt, mint három-négy hónappal azelőtt Németországban a Lengyelország elleni agresszió ideológiai és szónoki nyitánya.

1. november 30-án indult meg a támadás: a másfél száz milliós birodalom rohama a négymilliós kis nép ellen. De bekövetkezett az, amire a világ nem számított, Sztálin pedig a legkevésbé: a támadás elakadt az első kilométerek után. Hónapokon át folyt a viaskodás a Jeges-tengertől a Finn-öbölig. A szovjet hadsereg őrlődött, egyre újabb és újabb hadosztályokat irányítottak Karjalába egyre távolabbi területekről; a finnek emberfeletti bátorsággal és leleményességgel harcoltak. A morális tartás bámulatos példáit adták. Az oroszokban nem működött semmiféle morális erő, a marxista „nevelés” az ilyen idealista tulajdonságokat kiölte belőlük. Egyet azonban tudtak és megértettek az orosz katonák: nem a hazájukat védik. (Mennyire másként fogták a fegyvert később, amikor a hitleri agressziót kellett megállítaniuk!)

Az egész világ a finn népet biztatta, csak a náci Németország állt ki Sztálin mellett. Hazánkban is nagy volt az izgalom. Önkéntesek indultak az északi nyelvrokon megsegítésére. A templomokban, az egyházi sajtóban mindennapos téma volt a finnek helytállása. A protestánsok – reformátusok, evangélikusok egyaránt – a finn nép erős hitének, Istenbe vetett szilárd bizalmának tulajdonították a sikert. A katolikus megnyilatkozások a vallási háttér vonatkozásában óvatosabbak voltak – ez érthető a Horthy-korszak felekezetközi viszonyainak ismeretében –, de a finn csodát a katolikus szervezetek, hívek és iskolák is lelkesen dicsérték, ünnepelték.

Az biztos, hogy a harcoló nép tudatosan fordult Isten felé, sőt még missziót is vállalt. Azt beszélték nálunk, hogy karácsony éjszakáján a finn fedezékekben részleteket olvastak fel az evangéliumokból orosz nyelven, és elektromos úton kihangosították, úgy, hogy a szovjet katonák hallják és értsék… A finnek akkor is, később (1941–44) is gyűlölet nélkül harcoltak; háborújukat nemzeti önvédelemnek tartották, nem pedig keresztes hadjáratnak.

De a csoda ereje sem örök. Három hónap múlva a finn nép és hadsereg kimerült. Svéd és amerikai barátaik egyezkedésre biztatták a finneket. Sztálin tudomásul vette, hogy Finnországot nem tudja a birodalmához csatolni; az amerikai nyomás is arra szorította, hogy elégedjen meg területnyereséggel. A szovjet hadsereg is elerőtlenedett, iszonyú veszteségei voltak emberben, hadianyagban, repülőgépekben, de főleg erkölcsileg. Egy olasz lap azt írta: Sztálin érezte, hogy remeg a lába alatt a föld, és fékezett. Megszerezte Karélia nagy részét és Petsamót, az északi kikötőt, ahol a sarkvidéki télen sem fagy be a tenger. Mindez fájdalmasan érintette a legyőzötteket, hiszen az elveszett földön született meg hajdanán a finn nép, ott énekelték és ott gyűjtötték össze nemzetteremtő hőskölteménnyé a Kalevalát.

Hatvanöt éve, 1940. március 12-én délben elhallgattak az ágyúk a „magas Északon”.

Dr. Bán Ervin János