Liturgikus sarok

Liturgia - viselkedés - magatartás 1.

E héttől új sorozatot kezdünk a Liturgikus sarokban. Most, miközben az első rész bevezetőjét írom, Presser Gábor egyik – Zorán számára írt – dala jár a fejemben: „Ha már megtanultuk, miért és hogyan szól, miért ne játszhatnánk el jól?” Azért jutott ez eszembe, mert a „szent játék” – ahogyan neves szakértők az istentiszteletet nevezik – teljes figyelmet, odaszántságot igényel, a „legjobb minőséget” követeli. A következő cikkeknek az a céljuk, hogy ismertessék azokat az információkat, szokásokat, azt a gyakorlatot, amelyek birtokában ki-ki a maga helyén a legjobban végezheti szolgálatát. Az írásokban az e témával kapcsolatos egyes kérdések elvi tisztázása éppúgy olvasható lesz, mint gyakorlati útmutatás. Egyaránt szó esik majd a gyülekezet, az igehirdető, a liturgus, a kántor, a segítők istentiszteleten való viselkedéséről, liturgikus magatartásáról.

Sokszor kérdezik esküvők, keresztelések alkalmával, sőt a „kívülről” érkezők még az istentisztelettel kapcsolatban is: hogyan kell viselkedni a templomban, mit és hogyan kell tenni a szertartás alatt? Szolgálattevők – lelkészek, lektorok, kántorok – között visszatérő téma a liturgikus magatartás. Hogyan mozogjunk, szóljunk, hallgassunk, milyen nyitottan vagy milyen zárkózottan, milyen vidáman vagy milyen komolyan kell viselkednünk? Mi a természetes, mi a helyénvaló, mi az illő? Hogyan lesz a gyülekezet viselkedése és magatartása egyszerre ünnepélyes és természetesen oldott, s hogyan harmonizálhat a kettő egymással?

Évtizedekkel ezelőtt Budaker Oszkár tollából jelent meg sorozat a liturgikus magatartásról a Lelkipásztor című evangélikus lelkészi szakfolyóiratban. Azóta csak elvétve láttak napvilágot olyan írások, amelyek az istentisztelet minden résztvevőjének segítenek végiggondolni, hogyan is viselkedjen az Isten-szolgálatban, milyen modellek, milyen példák állnak ez ügyben a rendelkezésére.

A rovatunkban már korábban többször idézett Manfred Josuttis német teológus egész gyakorlati teológiájának rendszerét a magatartás-tudomány alapján építi fel. Minden és mindenki viszonyul valamihez. Minden cselekedetünkben „viselkedünk”. Magatartásunk ki tudja fejezni a dolgokhoz való viszonyunkat. Az egyházban, az egyház liturgikus életében is így van ez. Az istentisztelet innen is érthető: viselkedési formák és sorozatok, magatartás-szekvenciák épülnek fel egységes egésszé. Átéljük, hogyan viszonyul hozzánk Isten; többféle módon válaszolunk szavára, jelenlétére, tetteire, s ezek mellett, ezekből adódóan, ezek következményeként viszonyulunk mi, jelen lévő emberek egymáshoz. Lehet, hogy egyoldalúnak tűnik az, amit Josuttis megfogalmaz, mégis nagyon fontos, hogy a valóságnak ezt a szeletét végiggondoljuk, és innen értve megpróbáljuk még jobbá, még tartalmasabbá tenni, áldásaival befogadni az istentiszteletet. A fontos az, hogy a liturgia alakítsa a magatartásunkat, és ne a magatartásunk a liturgiát. Hiszen az istentisztelet lényege, hogy Isten formál minket közeledésével, jelenlétével, ránk áradó áldásával.

Mielőtt az egyes cikkekben a részletekről esik szó, álljon itt néhány gondolatébresztő alapelv. A legfontosabb – viselkedésünket, magatartásunkat befolyásoló – tényező az, hogy az istentisztelet nem a hasonló érdeklődésűek találkozója, vallásos emberek klubrendezvénye, hanem Istennel való találkozás. Isten jelenléte kell, hogy meghatározza minden percünket, mozdulatunkat, tettünket. Az ő jelenlétében pedig nincs más magatartás, mint az alázat. A mindenható, élő Isten találkozik a porból vétetett, porba visszatérő emberrel. A szerető Atya találkozik gyermekével. Ez a magasfeszültség és bensőségesség határozza meg az istentiszteleten való jelenlétünk egészét. A kettőt nem lehet egymással szemben kijátszani vagy egyoldalúan csak az egyiket hangsúlyozni. A szent Isten előtt kell megállnunk, ezért le a sarukkal, mint ahogyan Mózes tette az égő csipkebokor előtt! A jóságos, kegyelmes, Jézus Krisztusban megismert Isten előtt kell megállnunk, akinek a tenyerén elrejtőzhetünk, akinek ölelésében megbújhatunk. Így bomlik ki az alázat sokféle magatartásformában: békés nyugalomban és tüzes lendületben, mély szomorúságban és csöndes örömben, komoly viselkedésben és felszabadult vidámságban, ünnepélyes méltóságban és oldott közeledésekben.

Isten áldást sugárzó erőterében, szeretetének melegében, szentségének feszültségében megváltozik az életünk. Amikor tehát az istentiszteleten való viselkedésről, magatartásról fogunk együtt gondolkodni, nem formai kérdésekről, nem a felszínről, nem látszatokról lesz szó, hanem a lényegről, az Istennel való együttlétről, az életet jelentő közösségről.

Hafenscher Károly (ifj.)