Evangélikusok

Az idén lesz kilencvenéves a budapesti Gyarmati János, aki szinte egész életében az evangélikus egyházat szolgálta. Több gyülekezetben volt presbiter, tevékenyen részt vett a zuglói templom és a kelenföldi templomot körülvevő kerítés építésében, gyülekezeti énekkart szervezett, gyermekbibliakört vezetett. Sok lelkész megbízható munkatársa volt még az embert és hitet próbáló Rákosi-érában is. Napjainkban – feleségével együtt – zuglói lakásában éli jól megérdemelt nyugdíjas napjait.

– Tót családból származom – kezdte visszaemlékezését Gyarmati János. – Békéscsaba mellett, egy tanyán töltöttem a gyermekkoromat három testvéremmel együtt. Nagyon vallásos nevelést kaptunk. Mielőtt iskolába indultunk volna, minden reggel közös imával kezdtük a napot. Nagyapám a békéscsabai gyülekezet tisztségviselője volt, így természetesen a család minden vasárnap kocsira ült, és bementünk a városba az istentiszteletre. Édesanyám nagyon szeretett énekelni. A Tranoscius-énekeskönyvnek – amelyet annak idején használtak – szinte mindegyik énekét kívülről ismerte, pedig ugyancsak hosszú énekek voltak benne. Az istentiszteletek bizony jó kétórásak voltak, de én ezt soha nem bántam. Egy kedves történetre még ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Volt a városban egy dr. Weisz nevezetű orvos, aki egyébként nagyszerű, közkedvelt szakember volt, de a templomba mindig utolsóként érkezett. Egyik vasárnap a lelkész (ha jól emlékszem, Szeberényi Lajosnak hívták) már a szószéken állt, amikor a doktor egy hangosan kopogó cipőben bejött a templomba, és beült az első padba. A lelkész abbahagyta a prédikálást, és szigorúan feddte meg a késve érkezőt a szószékről: „Az olyan ember, aki késik a templomból, ne üljön az első padba!”

– Miért költözött a család Budapestre?

– Édesapánk nagyon korán meghalt, így édesanyánk egyedül maradt a négy gyermekével. Nem csoda, hogy egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerültünk, és egy családi megbeszélés során úgy döntöttünk, hogy feljövünk Budapestre.

– Az első gyülekezet, amelyben tisztséget vállalt, a zuglói volt. Hogyan került kapcsolatba a gyülekezettel?

– 1941-ben, leszerelésem után meglehetősen szűken élt együtt a család egy kis házban. A Gyarmat út 63.-ban lakott akkoriban egy ismerősöm, aki elmondta, hogy a ház egyik tetőtéri lakása szabad, költözzem oda. Három havi lakbért előre kifizettem, és beköltöztem a lakásba. Akkor még a Deák téri templomba jártunk istentiszteletekre. Egyik nap meghívót hozott a postás; azóta is őrzöm. Az állt benne, hogy 1942. október 11-én, a Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnapon kerül sor az új zuglói evangélikus templom alapkövének letételére; az igehirdető Scholz László lesz. Elmentem erre az ünnepségre, és aztán a gyülekezetben maradtam. Lassan megismertem a gyülekezet vezetőit, mindenekelőtt Kárpáti Sándor felügyelőt és Cserhalmi István gondnokot, Scholz Lászlóval pedig baráti kapcsolatba kerültem. A templom építése közben szerveződött meg a gyülekezet első presbitériuma, amelynek másodfelügyelője lettem. Igyekeztem megfelelni ennek a megtisztelő feladatnak. A felügyelővel és a gondnokkal együtt szinte minden szabad percünket az építkezésen töltöttük. Talicskáztuk a földet, betonoztunk, és saját kezűleg faragtuk, csiszoltuk azokat a köveket, amelyeket a templom apszisába építettek be. Még később is, amikor már a Kun utcában laktam, szombatonként reggel elindultam Zuglóba, és Cserhalmi Pista bácsival együtt végeztük az éppen aktuális munkát. A zuglói évek krónikájához tartozik még, hogy miután a kántorképzőt is elvégeztem, sikerült összeverbuválni egy gyülekezeti énekkart.

– A következő állomás a Józsefváros volt.

– Így van. A Józsefvárosba a feleségem révén kerültem; az ő édesapja a józsefvárosi gyülekezet felügyelője volt, így szinte természetesnek tűnt, hogy ott is presbiternek választanak. Abban a gyülekezetben az ifjúsági munka állt a középpontban. Egy gyermekbibliakört vezettem, amelybe alkalmanként ötven-hatvan gyermek is eljött. Abban az időszakban Szabó Aladár lelkésszel kerültem nagyon jó kapcsolatba.

– Végül Kelenföld következett, ahol szintén komoly feladat várta.

– 1964-ben költöztünk Kelenföldre. Alig rendezkedtünk be az új helyünkön, máris meglátogatott bennünket Botta István, és hívott a gyülekezetbe. Szinte azonnal presbiternek választottak ott is. Akkor még Kendeh György volt a gyülekezet lelkésze, akit Rezessy Zoltán, majd Bencze Imre követett. Bencze Imrével még Tahitótfaluban ismerkedtem meg egy táborozás alkalmával. A kelenföldi templom környéke borzasztó állapotban volt. A kerítés le volt döntve, mindenki ott gyalogolt keresztül. Abban az időben egy lakatosnál dolgoztam, és azt mondtam, hogy vegyük meg az anyagot, én pedig a lakatosműhelyben elkészítem a kerítést. Így történt. Szombatonként a gyülekezet fiataljaival betonoztam, más napokon pedig a műhelyben dolgoztam. Hamarosan állt a kerítés a templom körül.

– Meg tudja-e mondani, hogy hány lelkész prédikációját hallgatta, és hány lelkésszel került kapcsolatba élete során?

– Még megbecsülni sem tudom. Azt viszont tudom, hogy ki volt rám a legnagyobb hatással. Scholz László, akire nemcsak mint nagy hatású igehirdető lelkészre, hanem mint nagyszerű emberre is gondolok. Nagyon sokszor beszélgettünk, tervezgettünk együtt. A templomépítés időszakában mindig biztatott, bátorított bennünket. „Lesz egy templomunk!” – mondta mindig. Mi pedig kimondhatatlan örömmel talicskáztuk a földet, hordtuk a betont, és faragtuk a köveket. Amikor Kárpáti Sanyi bácsi kórházban volt, délután bement őt meglátogatni, de akkor sem feledkezett meg arról, hogy a délelőttjét velünk töltse.

– Az Evangélikus Élet idén a 70. évfolyamába lépett. János bácsi életkoránál fogva ott lehetett már az indulásnál is. Mióta olvassa hetilapunkat?

– A kezdetektől fogva rendszeres olvasója vagyok a lapnak. Szinte mindent elolvastam az újságban. A prédikációs előkészítőket, a gyülekezeti híreket, mindent. Sok szerzőt személyesen is ismertem, ezért kétszeresen is érdekelt, hogy kinek a tollából mi jelenik meg. Ma is éppen olyan örömmel és várakozással veszem kézbe az Evangélikus Életet, mint annak idején. Elégedett vagyok az új külsővel is, amely méltó a hetilap hetvenedik születésnapjához.

Kiss Miklós