Keresztény szemmel

Az elmúlt években az egyház és politika összefüggéseit taglaló írásokban sokszor olvashattuk, hogy az egyház politizál, de nem pártpolitizál. Azaz szükség van arra, hogy az egyház hallassa a hangját közéleti – akár politikai – kérdésekben, de ezt bizonyos távolságtartással tegye, és semmiképpen ne kötődjön politikai pártokhoz. Ez meglehetősen illuzórikus igény – bármennyire helyes is –, hiszen csaknem minden politikai természetű egyházi állásfoglalás összefüggésbe hozható pártpolitikai törekvésekkel. Tovább bonyolítja a képet – és valójában egyre inkább ez lesz a kérdések csomópontja – a média uralma. Ezért is nevezik már a negyedik hatalmi ágnak az írott és elektronikus sajtót, amely ráadásul egyre inkább bulvárosodik. Egyfelől igényünk, hogy az egyházi sajtó mellett a világiban is helyet kapjanak egyházi állásfoglalások, másfelől azonban alig van befolyásunk arra, hogy ez hogyan történik. A világi médiumokban gyakran összefüggéseikből kiragadva, félreérthetően vagy szándékosan torzítva jelennek meg az egyházi élet hírei.

Talán úgy lenne módosítható, életszerűbbé tehető a fenti tétel, hogy az egyház tartsa távol magát az aktuálpolitikától, ügyeljen arra, hogy az éppen terítéken lévő kérdésekben ne élhessenek vissza véleményével. Ez annál is fontosabb, mert az egyházakban szükségszerűen egy közösséghez tartoznak különböző politikai nézeteket valló hívek, és nem lenne szerencsés, ha az egyházi élet is a napi politikai harcok színterévé válna, ha megosztaná a közösségeket.

Véleményem szerint jól oldották meg ezt a leckét az egyházak a sikertelen decemberi népszavazás előtt, a kettős állampolgárság ügye kapcsán: nem vonták kétségbe a sokféle politikai szempont, megközelítés jogosságát, azt sem, hogy nem a legjobb időben és nem a legjobb helyről jött a kezdeményezés, hanem azokat a morális, történelmi, nemzeti, hitbeli szempontokat emelték ki, melyek alapján az „igen” válasz volt az adekvát.

Magam a másik kérdésben – az egészségügy privatizációjának a teljes megtiltása ügyében – a „nem” választ ajánlottam az egyházi sajtóban. Később derült ki, hogy azonos álláspontot – egy igen, egy nem – foglalt el a kisebbik ellenzéki párt. Mégsem vetette fel senki, hogy pártpolitikai volt a nézetünk – részben az eltérő időzítés, részben a saját érvrendszer miatt.

Lehet az egyháznak álláspontja a váratlanul érdekessé vált köztársaságielnök-választásról is, akár olyan elvi vélemény is megfogalmazódhat, hogy helyesebb lenne a nép általi közvetlen voksolás. De ilyen kérdésekben inkább az a követendő, hogy az egyházi személyiségek a saját nevükben mondjanak véleményt, akár ajánljanak is valakit. A távolságtartás itt azt jelentheti, hogy elsősorban azok a vonások, azok az értékek fogalmazhatók meg, amelyek elvárhatók a nemzet egységét kifejező politikustól.

Olykor az egyházat – a társadalomhoz hasonlóan – fenyegeti a veszély, hogy csapdába sétál. Sajátosan és meglehetősen szerencsétlenül ilyen irányba látszik mozdulni a sokáig jegelt úgynevezett ügynökügy. Részben ez a halogatás üt most vissza. Szomszédainknál – Szlovákiában, Szlovéniában – dokumentumok alapján hozták nyilvánosságra, kik működtek együtt a korábbi rendszer titkosszolgálataival; az érintettek között jeles személyiségek, köztársasági elnökök, a mai társadalom vezetői vannak. Így mód nyílt arra, hogy a társadalom átadja ezt a gondot a történelemnek, és mindenkiről valóságos tettei alapján döntsön, ideértve annak eldöntését is, hogy az illető vállalhat-e közéleti szereplést.

Nálunk a hezitálás már eddig is jogszerűtlen lépésekhez, az érintettek köréhez képest szerény létszámú, bizonytalan, nem dokumentált, így csak kárt okozó „listák” közzétételéhez vezetett. A hullám, mint ismeretes, elérte az egyházakat is. Így az egyházakban is realitás lett az aktuálpolitizálás veszélye, „a ti ügynökötök egyházáruló, a mi ügynökünk áldozat” álláspont. Az igazság megismerése, a katarzis, a bűnbocsánat nélkül nincs megújulás, de ez azt is jelenti, hogy a múlt árnyait nem szabad a mai politikai harcokban – sem a társadalomban, sem az egyházban – eszközként felhasználni. És itt válunk némileg kiszolgáltatottá a médiának, amely a szenzáció érdekében kiragadott neveket közöl, és gerjesztheti a kedvezőtlen folyamatokat. Az egyházi sajtó ez ügyben példát mutathat. Jogos igényünk – és ebben jelentős a fejlődés –, hogy az egyházi médiumok is foglalkozzanak a nemzet, a társadalom, az emberiség ügyeivel, vállalják a politizálást, a közéleti szerepet, de soha nem bulvárszinten.

A közelmúltban két – látszólag igen eltérő – üggyel kapcsolatban is tapasztalhattuk a média (óvatosan fogalmazva) ellentmondásos szerepét. Talán annyiban függnek össze egymással, hogy mindkét esetben az élet-halál kérdéséről volt szó.

Az egyik, amely – a média akaratából – napokig foglalkoztatta a világot, Terri Schiavo, az éber kómában lévő amerikai asszony életben maradásának az ügye volt. Megosztotta Amerikát, megosztotta a világot. Férje kérésére, szülei akarata ellenére végül beszüntették mesterséges táplálását. A jogi fórumok így döntöttek, a másfél évtizede beteg asszony megpihenhetett. Nehéz lenne megmondani, volt-e azért valamelyes pozitív hozadéka is a médiaérdeklődésnek. Közelebb kerültünk-e ahhoz, hogy emberhez méltó módon távozzunk el – legyen erre stratégiánk –, ha időnk elérkezett. És főleg nagy kérdés, hogy kap-e valaha is a harmadik világ sok-sok, éhezésnek és betegségnek (például az AIDS-nek) kitett áldozata ekkora médiafigyelmet.

A másik az a dráma, amelynek a médiában való szinte hihetetlen tálalása az első sokk után még bizonyára sok vitát fog kiváltani. II. János Pál pápa, a Szent Péter utáni 263. római püspök – akit sokan Krisztus tanítványa óta a legeredményesebb egyházfőnek tekintenek – eltávozásánál túlzás nélkül jelen volt az egész világ. Ha a televíziósokon, rádiósokon múlt volna, a haldokló pápa hálószobájába is behatoltak volna – így „csak” az épületet, az ablakokat mutathatták néhány méterről. Ahogy egy riporter mondta, globális valóságshow lett a szentatya távozása. Visszatetsző volt a hírverseny. Még élt a pápa, amikor különböző hírügynökségek, az első bejelentő babérjára pályázva, kiadták halálhírét. A Vatikán cáfolt, tudva, hogy rövidesen igaz lesz a hír.

Nehéz ez az ügy, mert feltehető, hogy a többnapos közvetítéseknek, ennek kapcsán pedig a gazdag pápai életút részletezésének evangélizációs hatása is volt; viszont ízlésünk tiltakozik az ellen, hogy az eltávozás intim folyamata ilyen nyilvánosságot kapjon. Nehéz elfogadni, hogy a közszereplőknek a magánélete, még az elmúlása is a média kénye-kedve szerint nyilvánossá tehető, beleértve a folyamatos és részletes híradást a testi nyomorúságról.

Csak remélhetjük, hogy mindazok számára, akik figyeltek a pápára, nem a szenzáció, hanem a spiritualitás volt a fontos; és hogy imádságuk egy, az egész emberiségért sokat munkálkodó keresztény személyiség szenvedéseinek enyhüléséért, békességért szállt az Úrhoz.

Frenkl Róbert