A hét témája

Tíz év óta tudtuk, hogy a pápa beteg. Az utóbbi hetekben azonban sűrűsödtek az erről szóló hírek: nem volt nap, hogy a média ne közölt volna hírt a római katolikus egyház fejének egészségi állapotáról. Az egyik neves francia újság, a Paris Match vezércikkben írt arról, hogy ez az érdeklődés már-már több mint kíváncsiság; szeretik ezt az embert, látható gyöngesége, előrehaladott betegsége ellenére is, sőt talán éppen ezért: a nagybeteg pápa türelme, bátorsága, amellyel a szenvedést viseli, példát ad.

Mi a titka ennek az öreg, beteg, testileg és lelkileg láthatóan szenvedő embernek? – tették fel sokan a kérdést. Talán az, hogy nem csupán empatikus, együtt érez a szenvedőkkel, hanem a szó eredeti értelmében szimpatikus, vagyis együtt szenvedő (a szimpatikus szó a görög szüm-patheo, azaz „együtt szenved valakivel” jelentésű szóösszetételből ered). Ő valóban megérti, hogy mit jelent a betegség, mit jelent az, amikor az embert elhagyja az ereje, mint ahogyan Pál is megértette. Az apostol vallomásában így ír: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban (…); mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,9–10)

Az éppen leköszönő párizsi bíboros, J. M. Lustiger a Paris Match február 16-i számában így nyilatkozott egy riporternek.

1. M.: „Mit gondol II. János Pálról, a mostani pápáról, aki új »pápaimázst« honosított meg korunkban?”
2. M. L.: „Ez a szenvedő ember Péter utódjaként eljutott ereje végéhez. Őszintesége, hitelessége valamennyiünk számára feltűnő. Csodálom, ahogyan a tömegek fogadják a pápa gyengeségét. Még nem keresztény emberek is együtt éreznek vele, az emberszeretet, az emberi méltóság tanúját látják benne.”

A hatalom mai gyakorlói természetesen nem nagyon értik meg az ilyesfajta vezetőképet, mivel szerintük a hatalom gyakorlójának kötelessége, hogy ereje teljében mutatkozzék. A pápa azonban nem is titkolja gyengeségét, inkább azt mutatja meg, hogy ő most már Krisztus passiójának állomásait járja. II. János Pál azt mutatja meg nekünk, ami valójában az egyház: Krisztus szenvedő testét. Ez eltér minden más társadalmi jelenségtől. Inkább arra emlékeztet bennünket, hogy mik vagyunk valójában: szegény szolgák, megkeresztelt keresztények, mindig reményt hordozók. Élete végén a pápa, az elismerten karizmatikus személyiség, az egykori sportember így éli meg Krisztus passióját, és ezzel valamennyiünket térdre kényszerít, mintha ezt mondaná: „Sem intézményeitek, sem vagyonotok, harcosaitok vagy épületeitek nem jelentik az egyházat. Az egyház a bennetek lévő Krisztus.” Igen, a szenvedő Krisztus.

Nem egyszerű ezt a nagy ívű életpályát összefoglalni. Sem a nyolcvanöt esztendőt, sem pápai szolgálatának huszonhét évét.

Karol Wojtyla utazó pápa lett, nem csupán a Vatikán „fogságából” menekült. Kezdetben „lengyel pápának” nevezték, de nemcsak a szláv népeket szerette, és az egykori keleti blokkot képviselte, hanem a római katolikus világegyházat. Nemcsak Rómában, közvetlen környezetében volt kontaktusképes ember, hanem – sok nyelven értvén – az öt világrészen mindenütt otthon érezte magát. Nem ragadt az Örök Város dimenzióiban, hanem világméretekben gondolkodó és cselekvő emberként vezette egyházát. Mindig szívügye volt a világbéke. Tekintélye messze túlnőtt Itálián, és nemzetközi világi testületekben is hallgattak szavára.

II. János Pál méltó utódja lett három elődjének: XXIII. Jánosnak, a dialógus jóságos pápájának, VI. Pálnak, az okosan egyensúlyt kereső, a zsinatot folytató és befejező pápának, és I. János Pálnak, a mosolygó pápának, aki oly gyorsan tűnt el a pápai székből. Sőt nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy II. János Pál több értelemben is meghaladta a zsinati pápákat. Az ökumenizmust nemcsak igenelte, hanem belső szükségszerűségnek és visszafordíthatatlan folyamatnak nevezte. Amit pedig a bűnbánat és bűnvallás vonatkozásában meg mert tenni, az minden addigi képzeletet felülmúlt. Több mint százszor vallotta meg a kereszténység nevében az egyház vagy az egyház gyermekeinek bűneit. Nem beszélt mások bűnéről (tua culpa), hanem saját felvállalt bűneként szólt a kereszténység vétkeiről (mea culpa).

Emlékezhetünk 2000. március 12-re, amikor a római Szent Péter-bazilikában II. János Pál a hívő közösség, az egész egyház nevében bocsánatot kért Istentől az egyház gyermekeinek múlt- és és jelenbeli vétkeiért. Ezt a különös magatartást többen megbotránkoztatónak tartották, vitatkoztak vele, de a Nemzetközi Teológiai Bizottság Emlékezés és kiengesztelődés című dokumentuma a bibliai teológia alapján megmagyarázta a pápa kijelentését. Záró könyörgése emlékezetes marad mindannyiunk számára, akik olvastuk: „Add nekünk irgalmasságodat és bűneink bocsánatát Jézus Krisztusért, élők és holtak bírájáért, aki megváltotta az emberiséget minden bűntől. Teljes szívvel, bűnbánatot tartva visszatérünk hozzá.”

A húsz-egynéhány témában és a több mint száz alkalommal elmondott bűnbánó bocsánatkérések közül most csak kettőre emlékeztetek. Amikor a pápa elröpült Franciaország felett, bocsánatot kért Istentől mindazért, amit Szent Bertalan éjszakáján a rómaiak egykor elkövettek a francia hugenották ellen… És 1992-ben, Amerika felfedezésének ötszáz éves évfordulóján bocsánatot kért Istentől, amiért a magukat kereszténynek mondó hódítók lemészárolták az őslakos indiánokat. Megrendítő hatásuk volt ezeknek a bocsánatkéréseknek…

Nemcsak szenvedéseiről, betegségeiről, hanem cselekedeteiről és írásainak sokaságáról is lehetne szólni; hasonlóképpen lelkipásztori szolgálatáról, a tudós tanár morális tanításairól, irodalmi és zenei érzékéről, karizmatikus kisugárzásáról; továbbá világegyháza vezetéséről, a klérus és a laikusok közelítéséről, a Kúria átszervezéséről; a zsidóság irányába tett gesztusairól, a világvallások képviselőivel való kapcsolatépítést szolgáló kezdeményezéseiről; az új jogi kódex és az új káté bevezetéséről – az enciklikákat nem is részletezve –, a pápai felelősség megosztásáról, a püspöki szinódusok jelentőségéről és a máig emlékezetes első magyarországi látogatásáról (1991, Máriapócs–Debrecen–Budapest).

A nyolcvanöt évnyi, valóban gazdag életút áttekintését nem fejezhetem be másként, mint egy rövid személyes emlékezéssel. Huszonegy évvel ezelőtt, 1984. március 3-án, Közös Bizottságunk mandátumának visszaadásakor találkozhattunk a művelt, több nyelven beszélő, világot járt, kontaktusképes egyházi vezetővel. Akkor átvillant az agyamon, amit Barth Károlyról olvastam, aki 1965-ben meghívás alapján, megfigyelői státusban részt vehetett a zsinat utolsó fázisának ülésein. A teológus, aki egy teljes órán át beszélgethetett VI. Pál pápával, később így írt: „Megbizonyosodtam, hogy a pápa nem az Antikrisztus, mint ahogyan a 16–17. században protestáns őseink vallották. Ez az ember nem akar betéríteni minket saját egyházába; Jézushoz akar térni és téríteni, az egy, szent, egyetemes és apostoli egyház igazi Urához.” Aki egyszer találkozott II. János Pállal, az megérti és a magáénak vallhatja ezt a néhány barthi mondatot.

Így emlékezhetünk a szimpatikus pápára, akit Paul Poupard bíboros így nevezett: „II. János Pál, avagy a nagyszabású pápa”. Egészségében és betegségében ilyennek láthattuk őt, Róma püspökét.

Id. Hafenscher Károly