A hét témája

Karol Wojtyla 1920. május 18-án született a krakkói vajdaság Wadowice nevű kisvárosában egy vasutas fiaként. Édesanyját kilencéves korában vesztette el, tizenkét éves volt, amikor orvos bátyja egy kórházban kapott fertőzés következtében elhunyt, apja Lengyelország német megszállása alatt halt meg.

1938-ban végezte el a gimnáziumot, majd Krakkóba költözött, ahol a Jagelló Egyetemen lengyel nyelvet és irodalmat, valamint filozófiát tanult. Lengyelország 1939-es lerohanása után a németek bezárták az egyetemet, így kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait. Előbb egy kőfejtőben, majd a krakkói szódagyárban dolgozott fizikai munkásként. Egyszer munkába menet elütötte egy villamos. Életveszélyes állapotban került kórházba. Felgyógyulása után az orvosok eltiltották a nehéz fizikai munkától. 1941-ben színházat szervezett, amelyben szerepelt is, rendezett, sőt darabokat is írt.

1942-ben fordult végleg a papi hivatás felé, jelentkezett Sapieha krakkói érsek szemináriumába, amely a német megszállás miatt illegálisan működött. Az érsek felfigyelt kiváló tanulmányi eredményeire, s elhatározta, hogy Rómába küldi. 1946. november 1-jén pappá szentelte, s Wojtyla néhány nap múlva elutazott Rómába, ahol 1948-ig az Angelicumon, a domonkos rendiek által fenntartott pápai egyetemen tanult.

Hazatérése után Krakkóban teológiából doktorált. Ezután Niegowic faluba került segédlelkésznek, majd 1949-ben az érsek kinevezte a krakkói Szent Flórián-templom káplánjává.

Lelkipásztorként új módszerekkel igyekezett egyházi közösségét megszervezni: maga köré gyűjtötte a fiatalokat, és kirándulásokra, gyalogtúrákra vitte őket, nyáron evezőstúrákat, télen síelést szervezett számukra. 1951-ben főhivatású tudományos kutatómunkába kezdett, a Jagelló Egyetemen elvégezte a teológiai kar etika szakát, és kandidátusi fokozatot szerzett. 1953-tól a krakkói papi szemináriumban, majd a Jagelló Egyetem teológiai karán, 1954-től pedig a Lublini Katolikus Egyetem etika szakán tanított. 1958. július 4-én XII. Pius pápa címzetes püspökké nevezte ki, szeptember 28-án szentelték fel a Wawelben lévő érseki főszékesegyházban.

1. októbere és 1965 decembere között aktívan részt vett a II. vatikáni zsinat ülésszakain. 1964. január 18-án VI. Pál pápa Krakkó érsekévé és metropolitájává nevezte ki, tisztségébe március 18-án iktatták be. A vatikáni zsinaton bebizonyította, hogy tisztában van az új egyházképpel, amely szerint a tekintélyelv helyébe a szolgálat, a kioktatás helyébe az igehirdetés lépett.
2. július 25-én a bíborosokkal tartott titkos konzisztóriumon VI. Pál pápa bíborossá nevezte ki, másnap felszentelték a Sixtus-kápolnában – Wojtyla ezzel belépett a pápaválasztó és pápává választható kardinálisok sorába. A krakkói főegyházmegye bíboros érsekeként a lengyel püspöki konferencia elnökhelyettese lett, és ő vezette a püspöki kar kulturális és tudományos bizottságát is.

VI. Pál pápa halála után I. János Pál néven Albino Luciani velencei pátriárka lépett a pápai trónra, az új pápa azonban megválasztása után 33 nappal elhunyt. Utódjává – általános meglepetésre – 1978. október 16-án a viszonylag ismeretlen Karol Wojtylát választották. Legerősebb támogatói a hírek szerint a német és az osztrák bíborosok voltak, s nyolc választási forduló után a 111 bíborosból 104 szavazott a krakkói érsekre a konklávén.

A pápaság kétezer éves történetében először fordult elő, hogy egy kelet-európai pap ült Szent Péter székébe. Pápaként a II. János Pál nevet választotta, ünnepélyes beiktatására 1978. október 22-én került sor. Programjában egyértelműen arra törekedett, hogy helyreállítsa a tanbeli egységet, megrendszabályozza a túlzókat, a tanítóhivataltól eltérőket. A katolikus egyház kormányzásában is új rendszert vezetett be.

II. János Pál „az emberiség morális lelkiismereteként” gyakran hallatta szavát a minden embert érintő nemzetközi kérdésekben. A pápa sohasem tagadta meg gyökereit: lengyel hazája iránti szeretetét, a népi hagyományokban gyökerező Mária-tiszteletet, a munkásként szerzett tapasztalatokat, a lengyel zsidók deportálásának elítélését és a kommunizmus elleni harcot.

Több mint húsz alkalommal kíséreltek meg ellene merényletet, a legsúlyosabbat 1981. május 13-án: a római Szent Péter téren a török Ali Agca közvetlen közelről lőtt rá; a merényletet csodával határos módon élte túl. 1995-ben csípőoperációt hajtottak végre rajta, 1992-ben jóindulatú daganatot távolítottak el vastagbeléből, két évvel később combnyakcsonttörést szenvedett. 1996-ban vakbélműtéten is átesett. Élete végén Parkinson-kórban szenvedett.

II. János Pál volt a legtöbbet utazó pápa, 104 külföldi látogatása során 129 országot keresett fel, több mint egymillió kilométert tett meg a Föld körül, és több mint 3300-szor szólt a hívők tízmillióihoz az általa kezdeményezett új evangélizáció jegyében. Két alkalommal járt Magyarországon: először 1991. augusztus 16–20. között, majd 1996. szeptember 6–7-én a pannonhalmi bencés monostor fennállásának 1000. évfordulója alkalmából.

Pápaságának több mint huszonhat éve alatt számos elődjének rekordját döntötte meg. Ő a huszadik század leghosszabb ideig szolgáló pápája. A 264 katolikus egyházfő közül csak három ült hosszabb vagy ennyi ideig a pápai trónon – Szent Péter (Kr. u. 64/67-ig), IX. Pius (1846–1878) és XIII. Leó (1878–1903).

A pápa nagy álma a keresztény egység megteremtése volt, és ezen az úton megtette az első lépéseket. Híve volt a vallások közötti párbeszédnek is, a Szentszék 1994 júniusában felvette a teljes körű diplomáciai kapcsolatokat Izraellel.