Evangélikusok

E sorok írója homokbödögei származású lelkészként az alábbiakban kis dunántúli falucskájának egyik legnevesebb protestáns szülöttéről, Hrabovszky Györgyről emlékezik meg. A száznyolcvan esztendeje elhunyt lelkész két területen is hatalmas műveket tett le egyházunk asztalára: egyrészről az egyik legprecízebb egyháztörténet-írónk és gyűjtőnk volt, akinek anyagait Payr Sándor is feldolgozta; másrészről pedig ő volt a Dunántúlon a szegény, nyomorult és „árva gyerekek atyja” is.

Hrabovszky György családja Hrabováról, Trencsén megyéből származott. Olyan kitűnőségek voltak ősei között, mint a négyszáz éve Fertőszentmiklóson tanítóskodó, később söptei lelkészként szolgáló Hrabovszky Fülöp; vagy mint nagyapja, a Somogyban komoly lelkészi tevékenységet kifejtő Hrabovszky Jakab; illetve mint a legismertebb: édesapja, Hrabovszky Sámuel, aki a Dunántúl jeles „püspökévé” és az ugyancsak lelkészi pályát választó György példaképévé lett. Tőle örökölte a tudomány szeretetét, fáradhatatlan munkabírását, de ezek mellett e korban is rendkívülinek mutatkozó kegyes életvitelét is.

György 1762. március 8-án született Homokbödögén, Veszprém megye egyik legjelentősebb evangélikus gyülekezetében, az akkor még „kezdő” Hrabovszky Sámuel lelkész és Szakonyi Katalin dabronyi lelkészlány gyermekeként. Persze nem sokáig éltek ebben a kicsi faluban: a nagy feladatokra predestinált édesapját előbb lelkésznek választották meg Téten, majd esperesnek, később a kerület vezető papjának. György alsóbb iskoláit Téten, a felsőbbeket Sopronban végezte.

Huszonkét éves volt, amikor ordinálták, hogy a nagy lelkészhiányban Uraiújfaluba kerülhessen szolgálni, ahol a neves Barcza családnál a házi nevelői szerepkört is betöltötte. Ezután Wittenbergbe és Halléba került egyetemre, majd hazajötte után Várpalotára hívták meg lelkésznek, ahol rövid idő elteltével templomtornyot, parókiát és iskolát építtetett, valamint alumneumot, azaz árvaházat alapított 1792-ben; ez abban a korban igencsak merész kezdeményezésnek minősült. Talán Halléból hozta az ötletet, amely a kései pietizmus hatásának és a német filantropizmus első hazai megnyilvánulásának tekinthető. Az ötletet még egy alkalommal – 1795-ben Kissomlóra kerülve – megvalósította, bár Várpalotára való visszakerülése után nagy fájdalmára ezt az épületet istállóvá alakították át. Lelkesedése és buzgalma azonban nem lohadt, alkotni vágyását, újat akarását nem tudták legyőzni. Nem tudta legyőzni őt a tudós Ráth Mátyás sem, akivel számtalan esetben volt személyes vitája; bár ezen viták hátterében egyértelműen az állott, hogy Ráth rendkívül csalódott volt, amiért nem ő lett a kerület vezetője, hanem Hrabovszky Sámuel, és ezért sértődötten ott gáncsolta a Hrabovszky családot, ahol csak tudta.

Harmincévesen Hrabovszky György már küldött tagja volt a pesti zsinatnak. A pesti vármegyeházán ebben az időszakban apjával felváltva prédikáltak a vasárnapi istentiszteleteken. 1803-tól 1812-ig alsó-veszprémi esperes és fejér-komáromi adminisztrátor volt. Élete végén (1817-től 1825-ig) a háromnyelvű lajoskomáromi gyülekezetben szolgált, ahol – bár lelkes magyar hazafi volt – soha nem sértette meg az ott élő németséget és szlovákságot. Mivel a szlovák nyelvet nem értette, Kis János egy szlovák káplánt adott mellé.

Ráth Mátyás durva támadásai mellett, amelyek persze nem tudták visszafogni áldott tevékenységét, más területeken is ki volt téve össztűznek. Szókimondása és egyeneslelkűsége miatt gyakran került összetűzésbe Matkovich Pál felügyelővel és apja kollégájával, Nagy Istvánnal is. Eljárásaikat kemény szavakkal bírálta. Érdekes, hogy még apjával is szembeszállt. Teológiai nézetkülönbség volt köztük: apjával ellentétben ő nem fogadta el az összes evangélikus hitvallási iratot, csupán az Ágostai hitvallást. Gondolkodásmódja és keménysége is lehetett az oka annak, hogy munkásságát sem kortársai, sem az utódok nem értékelték oly nagyra, mint amennyire megérdemelte volna. Ezzel persze maga is tisztában volt; egy helyütt ezt írta: „Sok fáradsággal, gyertyázással és költséges utazásokkal készült kézirataimat holtom után majd a nyulak után lődözik” (mint fojtást a hosszú csövű puskákból).

Majdnem így is lett. Ha nincs a neves Müllner Mátyás soproni igazgató, odavész minden. Müllner egy kerületi gyűlésen, Kőszegen egy nemes házában volt elszállásolva, ahol az egyik vacsora közben a szakácsnő beszaladt a szobába, a könyvszekrényből kiemelt egy régi kötetet, és kitépett belőle néhány lapot, hogy a sütemények alá tegye. Müllner megvizsgálta ezeket a lapokat, és felfedezte bennük Hrabovszky régi kéziratait. A huszonnégy vaskos kötetből álló anyag így maradhatott meg, részben a soproni líceum könyvtárába szállítva, valamint a soproni evangélikus levéltárban megőrizve, a Hrabovszky-féle ritkaságokat és egyedi példányokat is tartalmazó házi könyvtárral együtt.

A szomorú sorsú gyermekek neveléséről írt és részben meg is jelent két fő munkája A siketek és némák iránt való tisztünkről és a Jóltevő intézetek, árvaházak, ispiták, tudós társaságok című irat. Ezek és számos más egyházi kiadvány megjelentése céljából Hrabovszky György – Halléban látott példák nyomán – bibliai könyvnyomdát akart létrehozni; édesapja 25 forintot adományozott a terv megvalósítására. Jelentősebb műve volt még az Evangyéliumos Könyv is a perikópák magyarázatával.

Igazán kimagasló írói tevékenységet azonban az egyháztörténet-írás területén fejtett ki; a Dunántúl első nagy újkori protestáns krónikásává vált. Fő és úttörő műve A Dunántúli Aug. Confession levő Evang. Superintendentia Prédikátorai Luther és Dévay reformátiójoktól fogva a mostani időkig lehozva betűrendben című két vaskos kötet. Az adatokat különféle kötetekből gyűjtötte össze rengeteg utánjárással és fanatikus hangyaszorgalommal.

A százötvenkilenc lelkész életét bemutató munkája Papi tükör címen vált közismertté. Hasonló munkája volt a Gymnasiologia Transdanubiana, a kerület neves tanítóinak rövid életrajzával. Gyülekezeti és névtárai mellett jelentős a dunántúli egyháztörténeti anyagok válogatása a Scrinium Antiquitatum (Régiségek ládája) című gyűjteményében.

Lelkes és hosszú előadásokat is tartott szerte a kerületben. Egyik barátja, talán Kis János vagy Holéczi Mihály írta róla: „A szép nemet sem kímélte órákig tartó előadásaival, azokat csaknem álomra ringatván.”

Hrabovszky György 1825. április 12-én halt meg. Özvegyét, Gayer Rozinát a várpalotaiak segélyezték, egyik lánya Vecsey Sándor szemerei és későbbi várpalotai lelkész felesége lett, János fia ügyvédeskedett Kőszegen, György fia pedig katonai pályára lépett.

Arckép nem maradt fenn róla. Életrajzírója így festette le őt: „Középtermetű, szép, piros ember volt. Szüljön édes hazánk szorgalomra s nemzeti nyelvünk gyarapítására nézve sok Hrabovszkyakat, de szerencsésebbeket!”

Gabnai Sándor