A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) – Mt 18,11–14

„Örvendezz Istennek, oh te egész föld. Énekeljétek az ő nevének dicsőségét…” (Zsolt 66,1–2; Károli-fordítás) Így szólít meg minket a húsvét ünnepe utáni harmadik vasárnap kezdő zsoltára. Az egyházi naptárban ez az „örvendezés vasárnapja” (Jubilate).

Meglehetősen furcsa az örömre biztató felszólítás. Parancsra, felszólításra képtelenség szívből örülni vagy szomorkodni. Voltak idők, amikor – parancsra – az örömöt ajánlatos volt vastaps kíséretében színlelni. A szív mélyén persze egészen más érzelmek forrongtak. Hasonlóképpen visszatetsző, amikor a keresztény embertől úgy várják el az örömöt, mint a hit kötelező velejáróját. A mesterkélt és éppen ezért álszent öröm és mosoly látványától több Istent kereső riadt már vissza a hit felé tett első lépések után. Ürömteli kereszténység az ilyen. Örömöt nem szabad elvárni, netán kiprovokálni, mint ahogy produkálni sem lehet. Öröm vagy van, vagy nincs. Ez ugyanígy igaz a hitre is. Öröm ott van, ahol az örömnek oka is van. A megajándékozott ember örül igazán. Az, aki nemcsak tárgyi ajándékokat, hanem embereket (családot, barátokat, gyülekezetet) és mindenekelőtt bűnbocsánatot, életet kapott az Atyától Krisztus által. Az ilyen örömben látjuk igazán értelmét a földi életnek.

Krisztus népe számára mi lehet, mi legyen az öröm forrása ezen a vasárnapon és a hétköznapok sűrűjében? Először is az, hogy Jézus másként számol, mint mi, és a mércéje is egész más, mint az embereké. Az ötezer ember megvendégelésekor Jézus kezében az osztás eredménye nem hányados, hanem szorzat lett. Szavai szerint az elsőkből lesznek utolsók, az utolsókból elsők. A mintahívő fiatalemberről, akit a tanítványok szerint Isten már e földön gazdagsággal igazolt, Jézus azt mondja, hogy nehezebben megy be Isten országába, mint ahogy egy teve a tű fokán átjut – tehát számára ez lehetetlen. A „szuperkegyes” farizeus a vámszedőben a hazaárulás és az istenkáromlás jelképét látta. Jézus szerint mégis a vámszedő ment haza a templomból megigazultan, szívében a bűnbocsánat örömével. Ugyanígy a magát igaz hitűnek tartó, mégis hamis hitűnek bizonyuló pap és lévita mellett a hamis hitűnek tartott irgalmas samáriairól derül ki, hogy éppen az ő hite az igaz. És a mostani példázatban az eltévedt, elveszőben lévő egy legalább olyan fontos, mint a jó helyen és biztonságban lévő kilencvenkilenc.

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” (Mt 18,11) Nem azért jött, hogy igazságosan ítéljen, és az elveszettet elkerülhetetlen veszteségnek minősítse. Krisztus azért jött, hogy „igazságtalanul” ítéljen: önmagát halálra, engem, téged életre! Azért jött, hogy minket, akik a bűn rabszolgaságában valóban elveszett és reménytelen, tehetetlen rabok vagyunk, megmentsen, és sajátjává tegyen. Aki mindezeket igazán átgondolva, hitben megérti, annak szívében minden noszogatás nélkül életre kel a keresztény öröm!

Mi, két lábbal a földön álló, a valósággal és a lehetőségekkel-lehetetlenségekkel számot vető, reálisan osztó-szorzó keresztény emberek igen gyakran átéljük, hogy nincs tovább: elfogyott az ötlet, a lehetőség, az erő, az elszántság vagy az anyagi forrás. Füstbe ment terveket, összetört kapcsolatokat, a bűn rabságában vergődő embereket látva gyakran mondjuk: veszett fejsze nyele! De éppen ezért örömtelen, sőt ürömteli az életünk. Ha Isten matematikájára, értékrendjére és lehetőségeire gondolunk, és inkább ezekkel számolunk, mint a makacs tények és lehetőségek valóságával, egyre jobban tapasztalni fogjuk: „Él az Úr, s áll ígérete, / Ördög, világ minden csele / Megszégyenül mirajtunk. / Isten velünk, s mi ővele, / Nagy az Istennek ereje, / Győzelmet kell aratnunk.” (EÉ 260,3)

Ez a tapasztalás pedig az igazi keresztény öröm forrása. Olyan örömé, melyben maga az Atya is velünk örül. A szülő is akkor örül, ha gyermeke nem tévutakon jár, nem eltévedt életet él, hanem a „helyén van” hivatásában, családi életében. Lehetünk s legyünk mi is igazi helyünkön: a Krisztusért irgalmat és új, örök életet nyert emberek közösségében, ahol a statisztikánál, a nagy számok törvényénél és a józan számításoknál is döntőbb érv, hogy semmi sem lehetetlen az Úr számára!

Imádkozzunk! Hálásak vagyunk azért, menynyei Atyánk, mert Krisztusban megmutatod igazi arcodat és igazi jóindulatodat irántunk! Köszönjük, hogy biztosak lehetünk benne: te soha nem változol, nálad és veled semmi sem lehetetlen. Kérünk, ments meg minket saját értelmünk, szívünk, kishitűségünk rabságából, a bűn rabságából! Sokszor csüggedt, reménytelen és „ürömteli” életünket újítsd meg, és töltsd el a benned Krisztusért bízók örömével, hogy jogos haragodtól többé ne rettegjünk! Ámen.

Kovács László