Liturgikus sarok

Liturgia – viselkedés – magatartás 3.

„Aki titeket hallgat, engem hallgat…” – Lukács jegyezte fel Jézusnak ezt a megdöbbentő azonosulást kifejező mondatát a tanítványok kiküldéséről szóló történetben (10,16). Nagyon magasra értékeli ez a mondat az igehirdetést. Szavában maga Jézus szól, ő tehát nemcsak tárgya az igehirdetésnek (róla beszélünk, őt hirdetjük), hanem alanya is (ő szólít meg minket). Hogy Jézus így azonosul az igehirdetővel, illetve az igehirdetéssel, az nem marad hatástalan sem az igehirdetőre, sem az igehallgatóra. Érzéseket hív elő mindkét félből. Felemelő lehet az igehirdető számára, de jelentheti a felelősségérzet rettentő súlyát is, sőt vissza is lehet élni vele. A hallgatót – ha meg meri hallani az igehirdető beszédében Jézus szavát – kiemelheti a mély elkeseredésből, ráébresztheti a valóság látására, nagy erőt kölcsönözhet számára, megvigasztalhatja. De támaszthat óriási kérdőjeleket is benne: hogyan lenne az a nagyon is esendő, halvány beszéd, amelyet vasárnapról vasárnapra hallgat, Jézus Krisztus élő szava?

Az igehirdetés elmondja a bibliai üzenet mai jelentését – összefüggően, teológiailag megalapozottan, logikus rendben és retorikailag vonzó formában. Szükségünk van rá, hogy hirdessék számunkra az evangéliumot. Magunkban nem tudjuk kifejteni és önmagunk számára érvényessé tenni a tartalmát. A reformátorok hangsúlyozták, hogy az üdvösség rajtunk kívül, azaz a közreműködésünk nélkül jött létre, számunkra az evangélium élő szava (viva vox evangelii) hirdeti és közvetíti. Ez az élő szó az igehirdetés. Csak az tud prédikálni, aki meg van győződve arról, hogy szükséges és érdemes a bibliai üzenetet továbbadni a mai embernek. Ebben a tevékenységben azonban nem a saját tetszése szerint vesz részt sem a hirdető, sem a hallgató. Jeremiás próféta egész szolgálata mutatja, hogy milyen nehéz teher lehet a megbízatás a prédikátor számára. Úgy beszél a rábízott igéről, mint a csontjaiba rekesztett tűzről, amely égeti, és amelyet nem tud elhallgattatni, muszáj kimondania, bármilyen következménnyel jár is az személyes életére nézve (20,9). Hasonlóról számol be Pál apostol is 1Kor 9,16-ban: „…kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!”

Az evangélium hirdetése nem azt jelenti, hogy beszélünk róla, hanem a meghirdetést, a proklamációt jelenti. Annak meghirdetését, hogy közel jött Isten országa, hogy itt van közöttünk a szeretete, és ez alapjaiban befolyásolja, megváltoztatja, egészen új összefüggésbe helyezi az életünket, mégpedig annak múltját, jelenét és jövőjét egyaránt. Ezt a hírt nyilvánvalóvá kell tennünk, nyilvánosan kell hirdetnünk. Máté evangéliuma úgy jellemzi az igehirdetés nyilvános voltát, hogy az evangéliumot „a háztetőkről” kell hirdetni (10,27). A reformátorok ugyancsak hangsúlyozták, hogy az evangélium hirdetése nyilvános tevékenység, publikus, nyilvános tanítás. Isten missziójának keretei között történik (Jn 20,21), benne részt vesz Isten egész népe, közülük pedig néhányan elhívattak az igehirdetés nyilvános szolgálatára.

Ez korántsem jelenti azt, hogy az igehirdetés kizárólag a felavatott lelkészek számára elkülönített feladat volna. Isten egész népe arra hivatott, hogy az Úr jóságos tetteit hirdesse (1Pt 2,9). Az evangéliumhirdetés hordozója az egész gyülekezet. Felelős érte. Feladata sokrétű: a közbenjáró imádsággal kezdődik, azzal a dialógussal folytatódik, amelynek során a gyülekezet a lelkésszel együtt átgondolja, hogy egy adott ige a mai helyzetben milyen mondanivalót hordoz, és az istentiszteleten elhangzott igehirdetés utóéletéig terjed, amely megnyilvánul a továbbadásban, a megélésben éppúgy, mint a lelkésznek történő visszajelzésben. A gyülekezet lelki közösség, minden tagjának szüksége van arra, hogy aktív módon hordozója legyen az evangéliumnak. Vagyis ne csak nézze és hallgassa vasárnaponként a lelkész igehirdetését, mint egy produkciót, hanem részese, formálója legyen, épüljön belőle, és a saját karizmájával mindenki járuljon hozzá az evangélium nyilvános hirdetéséhez. Így jöhet létre, így elevenedhet meg a közösség, Krisztus teste, amelynek építéséhez minden tag hozzáadja a maga értékeit, és megvalósul a szeretet kommunikációja, a karizmák dialógusa.

Mindazzal, amit elmondtunk, hangsúlyozzuk az igehirdetés objektív valóságát. A prédikációban az igehirdető személyesen beszél, képviseli a saját hitét, ugyanakkor azonban képviseli az egyház hitét is. Miközben egész személyisége benne van a prédikációban, mégsem csupán a szubjektív meggyőződését mondja, hanem benne áll a „hitben atyák és anyák” tradíciójában, valamint a világkereszténység közösségében. Amikor Luther határozottan állítja az igehirdetésről, hogy az Isten szava, akkor az igehirdetés tartalmának ezt az objektív érvényességét erősíti meg, amely független a prédikáló személyétől, mert az üzenet igazságtartalma nem függ a szubjektív hitelességtől, hanem csak a megbízó tekintélyétől, vagyis Jézustól. Legitimációját a tartalom adja, nem a prédikáló személye.

Szikrányit sem csökkenti mindez a prédikáló felelősségét, sőt növeli azt. Meg kell küzdenie minden egyes igehirdetésért. Ahogy olcsó kegyelem, úgy olcsó igehirdetés sem létezik. Munkát, imádságot, sőt megrendülést igényel igehirdetőtől és igehallgatótól egyaránt az a tény, hogy Jézus azonosul a prédikáció szavával, és mi a magunk karizmájával hozzájárulhatunk a benne hívők közösségének épüléséhez.

Szabóné Mátrai Marianna