A hét témája

„Mikor születtem, a kezemben kés volt –

azt mondják, ez költemény.

Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:

embernek születtem én.”

(Azt mondják)

Joggal vetődik fel a kérdés József Attilával kapcsolatban, hogy hol a helye ma a magyar költészetben. Az éppen száz éve született „szerencsétlen” életű költőzseni mára klasszikussá vált. Örökre beírta magát a tankönyvekbe, antológiák kihagyhatatlan szereplője, tanulmányok sokaságának tárgya lett. Sokan ezért „agyontanított” nemzeti poétát látnak benne. Mi tagadás, ugyan lekopott róla a „pártköltőség” máza, ismertségben mégis talán egyedüliként kel versenyre a legtöbb nyelvre fordított előddel, Petőfi Sándorral – ám nem mellékesen propagandacélra való felhasználása nélkül is van, maradt olvasóközönsége.

Hányatott sorsa, árvasága, beteges szorongása nélkül aligha születhetett volna meg örökké analizáló költészete. Tragédiája pedig utat nyitott ahhoz, hogy zsenije felszínre kerülhessen.

A fő kérdés ma az lehet, hogy van e létjogosultsága, van-e értelme, „üzenete” a legújabb korban a költő életművének. Van-e, maradt-e aktualitása ennek az erősen befelé forduló, útkereső (és utat nem találó) költészetnek? Ha kicsit magunkra tekintünk, belátjuk, hogy bizony lehet, mert az ember nem lett jobb, és nem lett erősebb sem. Út- és kiútkeresése egyaránt vonatkozik életre, szerelemre, Istenre.

„Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.

Ostoba vagyok – foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, – távozzon tőlem a félelem.”

(Gyermekké tettél)

A héten a költő áll a figyelem fókuszában, de az év hátralévő részében is több rendezvényen emlékeznek meg róla. A hagyományos József Attila-kép átalakulóban van, új tartalmakkal töltődik fel, és az elavult darabok leszakadnak róla. Legyünk tanúi és résztvevői ezeknek a változásoknak!

Kapi Dániel