Keresztény szemmel
Freudi elszólás?
Húsvét utáni első vasárnap volt. A hódmezővásárhelyi evangélikus templom oltárja előtt álltam, és a gyülekezet a kezdő ének utolsó versszakát énekelte: „Jézusunk nevének zengjen hálaének…”
Az Agendámat fogtam, és a kezdés előtt még egy pillantást vetettem a szövegre: „Húsvét után 1. vasárnap: Quasi modo geniti. Litargikus szín: fehér.” Litargikus? Megakadt a szemem ezen a különös kifejezésen, és a helyes „liturgikus” szó helyett a „letargia” jutott az eszembe. Letargikus-e Isten népe 2005 húsvétja után? Olyanok vagyunk, mint Jézus tanítványai a kereszthalált követően, akik képtelenek voltak felfogni, hogy Jézus valóban feltámadt?
Nézem az arcokat, és arra gondolok, hogy talán tényleg ilyen letargikusak vagyunk még mindig. Nem hasít a szívünkbe húsvét fénye; hiába a fehér a liturgikus szín ezen a vasárnapon, a lelkünk szürke és fáradt. De belém hasított az evangélium is: a kegyelmes Isten nem hagy el minket! Ahogy egykor Palesztina földjén az emmausi tanítványok mellé szegődött, ahogy megjelent tanítványainak, és élő hitre hívta a tamáskodó Tamást, úgy jön felénk – letargikus és megfáradt tanítványai felé – is.
…elkezdődött az istentisztelet, és újra szólt a megtérésre hívó, élő ige: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.” És a gyülekezet válaszolt: „Ámen! Úgy legyen!”
Deák László