Élő víz

„A keresztény könnyűzene a jövő zenéje” – olvastam egy internetes honlapon. Riasztóan hatott rám ez a „prófécia”. Igen mély fájdalmat okoz számomra az a tapasztalat, hogyan oszt meg hívő közösségeket, családokat, ront meg baráti, rokoni kapcsolatokat a keresztény tartalmú, ám különböző stílusú, évjáratú zene melletti kardoskodás.

Vannak vegetáriánusok és vannak mindenevők. De a barátságukat nem rontják meg különböző táplálkozási szokásaik. Vannak profi sakkmesterek és bravúros kosárlabdázók. De a két sportágat összehasonlítani, művelőik közt szakadékot robbantani ostobaság lenne. Jól megférnek egymás mellett – hiszen sport mindkettő –, és nem baj, ha értik és élvezik egymás játékát.

Nem a zenei „mindenevés” feltétlen elfogadtatása a célom, erre nincs „jogosítványom” (bár elgondolkodtató, hogy a táplálkozási piramisokban mindenfajta ételnek helye van, még a habos tortának is…). Inkább azon töprengek, hogy milyen lesz „a jövő zenéje”. A jövő alatt ezúttal nem a 22. századot értem, hanem az örök jövőt. Azt, amikor megszámlálhatatlan sokaság énekli majd a Bárány énekét. Milyen stílusban fogunk énekelni? Hiszem, hogy jelen lesznek az őskeresztény himnuszok szerzői, a középkori egyház zenéjének meghatározó egyéniségei, énekszerző reformátorok, jelen lesz Bach, jelen lesznek a kortárs „komolyzene” keresztény szerzői és a modern irányzat képviselői is – akkor már erősítők és keverőpultok nélkül. Nem lesz káosz? Nem lesz elviselhetetlen zűrzavar? Nem lesz rivalizálás az üdvözült csoportok között, hogy melyikük dicsőítése tetszik jobban Istennek? Tudjuk, hogy nem lesz, mert ezek csupán e világkorszak belénk ivódott jellemzői.

Akkor mégis milyen lesz? Nem tudom. De egyvalamiben biztos vagyok: mindenki a saját énekét fogja énekelni saját személyiségének egyedi stílusában. A földi élet során minden hívő megismeri Istent, akinek a személyisége rendkívül gazdag, és tulajdonságainak tárháza felfoghatatlanul színes. Mindenkinek személyesen rejteget és közöl önmagából valami egészen egyedit. Minden hívő, aki él (élt) a földön, talál Istenben valami olyat, ami számára – és csak számára – nagyon fontos. Isten személye és velünk való bánásmódja személyre szabott. Amit megértettünk belőle, amilyennek megismertük őt, azt fogjuk ott, a színe előtt megénekelni. Azért fogjuk énekelni, nem pedig elmesélni, mert a próza a megértés-ráérzés-tapasztalat túlcsorduló földi pillanataiban is kevésnek, erőtlennek bizonyul. Hogyne zengene ének – elnyújtva vagy ritmikusan, rekeszből vagy torokból, de mindenképpen szívből – ott, a színről színre való látás élményében? Ez lesz az az új ének, amelyről ezt olvashatjuk a Bibliában: „…senki sem tudta megtanulni ezt az éneket, csak (…) akik áron vétettek meg a földről…” (Jel 14,3)

Várom a jövő zenéjét. Ez nem életuntság, csupán a harmónia utáni vágy megnyilvánulása. Mert itt nincs harmónia. A zenében van, de a zene művelői között nincs. Nem vagyok zenész, csupán a zenét nagyon szerető, művelő és annak minden műfaját életébe beilleszteni kívánó keresztény. De van Istenem, akit folyamatosan és egyre jobban megismerek, és a vele való kapcsolatomat teljes szívvel fogom énekelni a megbékélt énekesek táborában.

Bálint Gyöngyi