Liturgikus sarok

Liturgia – viselkedés – magatartás 4.

Amikor 1970 őszén Kőszegen megkezdtem segédlelkészi szolgálatomat, először találkoztam egy, a templom két bejáratánál is kifüggesztett plakáttal, amelyet a zalaegerszegi gyülekezet nőegylete adott ki – emlékezetem szerint – valamikor az 1920-as évek vége felé. A plakát pontokba szedve tanítja a gyülekezet tagjait a templomhoz, az istentisztelethez méltó magatartásra. Egyik-másik mondata ma már régiesnek, idegennek is tűnhet, de tény, hogy azok, akik a plakátot készítették, pontosan tudták, hogy a méltó, helyes istentiszteleti magatartást a gyülekezetnek is tanulnia kell.

A tanulás leghatékonyabb módja a példaadás, illetve a jó értelemben vett szoktatás volt, és az lenne ma is. A nagyszülők, a szülők és a gyermekek együtt vettek részt az istentiszteleteken, és a gyermekek – mint oly sok mást is az életben – a szülők példáját követve sajátították el az istentiszteleti magatartás hagyományos elemeit. De hol van ez már? Ezért először azt kell minden hittestvérem szívére helyeznem: nem elég – bűnbakot keresve – panaszkodni istentiszteleteink látogatottságának szomorú statisztikája miatt. Tudnunk kell, hogy az istentisztelet az egész gyülekezet alkalma, amelyet nem a lelkész „tart”, hanem a gyülekezet közössége együtt ünnepel. Az ünnepnek pedig megvan a jó rendje, s abban nemcsak a liturgusnak, az igehirdetőnek, de az egész gyülekezetnek szolgálata, feladata van. A gyülekezet tevékeny részvétele, belülről fakadó aktivitása nélkül csonka az ünneplésünk, hideg, lelketlen az istentisztelet.

Kezdjük mindjárt az elején! Megérkezünk a templomba, talán nem is késtünk el, elfoglaljuk szokott helyünket. Ha netalán egy betévedt idegen merészelte elfoglalni, akkor ahelyett, hogy kedvesen köszöntenénk, közöljük vele, hogy az a mi helyünk, szíveskedjék arrébb menni. Ha még van egy-két perc, a mellettünk ülőt – ha éppen beszélő viszonyban vagyunk – nemcsak köszöntjük, de elmélyült társalgásba kezdünk vele. Megbeszéljük, hogy X. és Y. miért van, vagy miért nincs itt; megállapítjuk, hogy ferdén állnak a gyertyák, és hogy a vázát is kitisztíthatta volna az egyházfi, valamint kitárgyaljuk, hogy milyen az időjárás – témakosarunk kimeríthetetlen… Pedig kikereshetnénk a kezdőéneket, és csendben, az alkalomért, a szolgáló lelkészért, gyülekezetünkért imádkozva várhatnánk, hogy elkezdődjék az istentisztelet.

Aztán elkezdődik; szól már az orgona, felcsendül a koráldallam, némelyek énekelnek is. Láthatóan egyre többen vannak azonban gyülekezeteinkben, akik csak hallgatják, de nem énekelik az énekeinket. (Egyáltalán nem vigasztal bennünket, hogy „Kodály országában” ez általános nyomorúság. Ma már iskolai ünnepélyeken sem ritka, hogy a diáksereg – tanáraival az élen – meghallgatja a Himnuszt.) Hát igen, a gyülekezetnek az istentiszteleten való aktív részvétele itt kezdődik, a közös énekléssel.

A gyülekezet csak úgy lesz közösséggé az istentiszteleten, ha nem marad közönség. Több évtizedes lelkészi szolgálatom tapasztalata alapján mondhatom: pontosan érzékelhető az is, hogy figyel-e a gyülekezet az igeolvasásra, az igehirdetésre, vagy csak testben vannak jelen a gyülekezet tagjai. Ezenkívül a hitvallás, a Miatyánk, a gyónási kérdésekre adott válaszok és a bűnvalló imádság fennhangon való mondásával a jelenlegi, legelterjedtebb istentiszteleti rendünk is lehetőséget ad arra, hogy aktívan vegyünk részt az istentiszteleten. De a szokásos és általános gyakorlatnál több lehetőségünk van. A gyülekezet tagjai igeolvasással, a záró oltári szolgálat közben elhangzó általános könyörgő imádság olvasásával is bekapcsolódhatnának a szolgálatba. Sajnos ezzel a lehetőséggel többnyire nem élnek gyülekezeteink és lelkészeink. A liturgikus rendben pedig még ennél is több alkalom van arra, hogy még elevenebb és aktívabb legyen gyülekezeteinknek az istentiszteleten való részvétele.

Gyakran panaszkodunk – nem is ok nélkül – istentiszteleti életünk megfáradására. Bár tagadhatatlan, hogy nagyon sok múlik a lelkészeken, de a gyülekezet minden tagja is – így vagy úgy – formálója alkalmainknak. Adja Isten, hogy élő, eleven közösségeinkben, istentiszteleteinken tapasztalható és hallható is legyen, hogy az egész gyülekezet együtt ünnepel.

Ittzés János