Keresztutak

Immár harmadik éve, hogy a Debreceni Református Hittudományi Egyetem pasztorálpszichológia szakán végzett hallgatók így tavasszal, a pasztorálpszichológiai szimpózium végén ünnepélyes keretek között vehetik át oklevelüket. A képzés református ugyan, de a hallgatókat nem felekezeti hovatartozásuk alapján veszik fel. Idén ketten végeztünk az evangélikus lelkészek közül.

Családunk egy helyen gyűjti fontos okmányait, bizonyítványait, okleveleit. Az íróasztalba már alig férnek be a megszerzett iratok, amelyek arról tanúskodnak, hogy tanuló család vagyunk. Van itt minden: több nyelvvizsga-bizonyítvány, általános iskolai bizonyítványok, jogosítvány, egyetemi oklevél. Most helyére teszem a legújabbat. A nevemre szól. Pasztorálpszichológiai lelkigondozó minősítést ad. Eggyel több okmány, eggyel kevesebb hely. Szép dolog szaporítani a bizonyítványok számát, de mit kezdek a legújabbal, mi haszna ennek az oklevélnek?

Íróasztalomra helyezem azt a fényképet, amelyen a csoporttársaimmal vagyok látható, az idén végzett pasztorálpszichológusokkal és vezetőnkkel, dr. Hézser Gáborral. A kép februárban a debreceni kollégium udvarán, szakdolgozatunk megvédése napján készült. Nézem a társaimat, és feleletet várok kérdéseimre. Vajon mit jelentett nekik ez a két és fél év? Mire használják azt, amit tanultak? Mire használják majd képesítésüket?

Megszólalnak. Válaszolnak. Véleményüket, tapasztalataikat, élményeiket, személyes meggyőződésüket mondják fényképarcukkal és fényképszájukkal:

– A lelkigondozói munka csendes, személyes. Nem látványos. Ki gondolná, hogy amikor az utcán leállok valakivel beszélgetni, amikor a szünetben odajön hozzám egy lurkó, amikor csendesen leülök valakinek az ágya mellé, vagy a gyülekezeti terem sarkában egy presbiteremmel a családi életéről beszélgetünk, az lelkészi munka? Pedig az. Szakértelmet kívánó munka. Nem mozgat meg ugyan nagy közösségeket, mint egy hittanverseny vagy egy missziói nap, egy szeretetvendégség vagy egy istentisztelet. Mégis – rejtettsége ellenére – fontos számomra, hogyan szólítom meg az egyes embert, akit meglátogatok, vagy aki bekopogtat az irodám ajtaján, hogy segítséget kérjen tőlem. Hiányosságaimat pótoltam ezzel a képzéssel. Ha nem is tudok mindent az emberekről, de nagyobb empátiával közeledem hozzájuk.

– Sokat változtam. Nekem az önismereti órák jelentették a legtöbbet. Megismertem magam. Nyitottabb lettem, és ennek köszönhetően másokra is jobban tudok figyelni.

– Itt együtt voltunk reformátusok, evangélikusok, metodisták, sőt egy katolikus káplán is járt ide. Volt köztünk erdélyi, felvidéki, anyaországi. Közösség lettünk, mert tiszteltük a másságot.

– Lelkigondozóként sokszor elakadunk, mert túl közelről látjuk az elénk táruló problémákat. Kialakult egy e-mailben zajló beszélgetés, kapcsolat a csoporton belül. Ha valaki nem látja valamire a megoldást, írhat a többieknek. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül.

– Nem tudom, mi változik meg az életemben attól, hogy van egy lelkigondozói oklevelem. Mindent ugyanúgy teszek tovább, ahogyan eddig tettem.

– Annak örülök, hogy megismerhettem a pszichológiai irányzatokat és gyakorlati alkalmazásukat.

– A lelkigondozás nem működik Isten nélkül. Hiába a sok modern pszichológiai technika, mi mégsem pszichológusok vagyunk. Továbbra is lelkész akarok lenni.

– Azt remélem, hogy elhelyezkedhetek egy kórházban mint lelkigondozó. Ehhez kellett a képesítés.

– Sosem felejtem el: Hézser Gábor egy alkalommal azt mondta, hogy az egyháznak lépnie kell a lelkigondozás területén. Ha nem hoz létre családsegítő helyeket, ahol egy csapatban dolgozik a lelkész, a pszichológus, a szociális munkás, az ápoló, akkor az egyház nagyon gyorsan kiszorul a lelkigondozás területéről is. Most kell lépnie, amíg a társadalmi, önkormányzati intézmények nem fedik le teljes mértékben ezt a területet. Lehet, hogy holnap már késő lesz. Célom, hogy társakat találjak, hogy létrejöhessenek lelkigondozó, családsegítő helyek egyházunkban.

– Talán az a képzés hiányossága, hogy nem mondják meg nekünk, hogy mit kezdjünk új végzettségünkkel. Amikor lelkipásztorrá avattak, kihelyeztek egy gyülekezetbe, felhatalmaztak a lelkipásztori teendők végzésére. Most magamnak kell megtalálni a lehetőségeket.

Kezemben a fénykép. Jó emberek, de mindegyiküknek megvan a maga egyháza. Vajon találok-e valakit az evangélikus egyházban, aki fontosnak tartja a gyülekezeti lelkigondozás felerősítését, nem csupán elméleti, hanem a hétköznapi tennivalók szintjén is? Lesz-e a kezemben valaha is olyan csoportkép, mely azokat az embereket, lelkészeket és gyülekezeti tagokat ábrázolja, akik elhivatottnak érzik magukat ezen a munkaterületen? Ez – úgy gondolom – nagyobb értékű lesz a számomra, mint bármilyen diploma.

Koczor Ildikó