A hét témája

„Ez már a vég, számomra azonban az élet kezdete” – ezek voltak Dietrich Bonhoeffernek a halála előtti utolsó szavai. A végső órán is Krisztusra tekintő evangélikus lelkészre emlékeztek egy ifjúsági találkozó német, belga, cseh és magyar résztvevői április 8. és 10. között kivégzésének színhelyén, a németországi Flossenbürgben. A szervezők szándéka az volt, hogy a mai 16–27 éves fiatalok szembesüljenek mindazzal, ami történt, és a maguk helyén és módján tegyenek meg mindent azért, hogy a második világháború borzalmai soha többé ne ismétlődhessenek meg. A rendezők – a Bajor Evangélikus Egyház ifjúsági munkával foglalkozó lelkészeinek néhány fős csapata – erre az alkalomra meghívót küldtek egyházunk ifjúsági osztályának is. A szíves invitálást elfogadva teológusok egy csoportja Balog Eszter vezetésével indult útnak.

A szeszélyes áprilisi időjárás ellenére mintegy félezer fiatal érkezett a cseh határhoz közeli Flossenbürgbe. „Az emlékezéssel »arcot akarunk adni« a névtelen áldozatoknak” – hangzott el az őket köszöntő beszédben. A hétvége érdekes, olykor hátborzongató programjainak segítségével a szervezőknek valóban sikerült megvalósítaniuk ezt az elképzelést. Számos igényes program – így például a Bonhoeffer teológiáját meditatívan megközelítő műhelymunka, filmvetítések, a túlélőkkel való személyes találkozások és beszélgetések vagy a második világháború eseményeit különböző módon feldolgozó fórumok – járult hozzá ahhoz, hogy ki-ki közelebb kerülhessen ahhoz a korhoz, az akkor élt emberekhez. A résztvevők érdeklődését mutatja, hogy zsúfolásig megtelt az a terem, ahol Claus Schenk von Stauffenberg unokaöccse emlékezett vissza a régmúlt időkre. (Stauffenberg a Hitler ellen 1944. július 20-án elkövetett sikertelen merényletért az életével fizetett.)

Különösen megrázó volt hallani arról, hogy milyen volt az élet és a halál a flossenbürgi koncentrációs táborban, ahol az emberek „számokká lettek”. Köztük az a hatszázhetvenkét honfitársunk is, aki soha nem térhet haza…

Áldó hatalmak oltalmába rejtve

A jelképes időutazás egyik megrendítő, ugyanakkor nagyon megható része volt az április 8-ról 9-re virradó, ébren töltött, mozgalmasan induló, majd csendes áhítatban végződő éjszaka. Április 9-e hajnalán szótlanul haladt a tömeg az út mentén mécsesekkel megvilágított ösvényen a koncentrációs tábor kápolnája felé. Az elcsendesedést Rainer Brandt, a josefstali, ifjúsági munkával is foglalkozó tanulmányi központ vezetője tartotta, kiemelve önmagunk és mások elfogadásának a fontosságát. Az alkalom Coventry engesztelő imájával zárult. (Az angliai Coventry katedrálisát 1940. november közepén német bombázók rombolták le. A történtek után az akkori lelkész, Richard Howard a megbékélés egyetlen lehetséges eszközéről, a megbocsátásról beszélt az embereknek.)

A kápolnából – amely a koncentrációs tábor öt őrtornyának köveiből 1947-ben épült – az onnan pár lépésre lévő vesztőhelyre vezetett az út, ahol Bonhoeffert felakasztották. Elsőként klarinét „sírt” fel a sötétségben; szinte tapintható volt az előttünk itt jártak magánya és szenvedése. A feszültséget imádság, a „búcsúzásul” elhelyezett egy-egy szál fehér rózsa és a közös ének oldotta fel: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve / Csak várjuk békén mindazt, ami jő. / Mert Isten őriz híven reggel, este, / Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő…” (Bonhoeffer nyomán, EÉ 355)

A megindítóan szép megemlékezés este kötetlenebb formában folytatódott. A résztvevőknek – egyebek mellett – Bonhoeffer megzenésített verse és a jegyesével folytatott levelezéséből meghallgatott részletek segítettek abban, hogy ki-ki jobban megismerje a hatvan esztendeje elhunyt teológust.

Másnap, április 10-én délelőtt a találkozó istentisztelettel zárult, amelyet dr. Johannes Friedrich, a Bajor Evangélikus Egyház püspöke Mt 7,12–21 alapján hirdette Isten igéjét. „Evangélikus szent volt-e Bonhoeffer?” – tette fel a költői kérdést prédikációja kezdéseként a püspök. Annyiban igen, hogy Krisztusért és Krisztusban élt – hangzott a válasz. Mégis veszélyes számunkra, hogy evangélikus szentet lássunk benne – hangsúlyozta Johannes Friedrich –, ha arra gondolunk, hogy egyházunk 1939 és 1945 között nem mindig az ő példáját követte. Bonhoeffer a személyes hit és a felelős cselekvés fontosságát nemcsak hangsúlyozta, hanem eszerint élt is – folytatta az igehirdető. Útmutatása ma is érvényes: „A kereszténység a jövőben két dologból fog állni: imádságból és az igaz cselekvéséből.”

A hazai teológuscsapat a hétvége élményeinek hatására az istentisztelet után önként, magától értetődő természetességgel ültette át a gyakorlatba is a püspök szavait: énekkel és imádsággal, sírhelyük mellett mécseseket gyújtva emlékezett a nácizmus flossenbürgi magyar áldozataira.

Gazdag Zsuzsanna