Evangélikusok

Ifjúkoromban rajongtam Gyenesért, a Kapernaumban folyó szolgálatért. Hernád Tibor, az intézmény akkori vezetője „fogadott fel” először, majd néhány év alatt két vezetőváltás is történt Gyenesen. Mi – néhány társammal – a vezetőváltások ellenére kitartottunk a nyári munka és az ott üdülő, már megszokott közösség mellett.

Ekkor ismertem meg Mátis Istvánt. Ajkai szolgálat után került a Kapernaum élére, s fogadott munkatársává mint harmadéves teológust. Ő akkor már hatvankilenc éves volt. Haja hófehér, de tartása egyenes, járása fürge; méltóságteljes embert ismertem meg benne. Szívesen fogadott minket. Sofőrködtünk, bevásároltunk, gondoztuk az öregotthon lakóit, az üdülő vendégeinek programokat szerveztünk. A hetvenes évek végén azután egy gyors vezetőváltás miatt – akkoriban előfordulhatott ilyen – kiszorultam a Kapernaumból. Akkor még nem sejtettem, hogy Mátis István életének utolsó szakaszában találkozunk majd újra, illetve hogy élete utolsó eseményeinél is mellette leszek. Az újbóli találkozás a budavári gyülekezetben történt: amikor megkezdtem ott a szolgálatomat, örömmel fedeztem fel a rendszeres igehallgatók sorában Pista bácsit, akinek az arca mit sem öregedett a közben eltelt évek alatt.

Mátis István 1908. augusztus 15-én született Mátis István pálfai lévita tanító és felesége, Gyenizse Mária gyermekeként. Középiskolai tanulmányai végeztével a soproni teológiára iratkozott be. Teológusként tanulmányúton járt Észtországban. Székesfehérvárott szentelték fel, és itt volt segédlelkész is, majd tábori lelkészi feladatokat is kapott. Rövid komáromi segédlelkészség után a felsőszeli egyházközség lelkésze lett; 1939-től 1945-ig tartott az itteni szolgálata.

Ebben az időben kötött házasságot Raisz Líviával, így már családos emberként élte át a Szlovákiából való durva kitoloncoltatást. (A felsőszeli gyülekezet szétszóródott nyája még évtizedekkel később is kedvesen emlékezett lelkipásztorára.) Ebben a nehéz élethelyzetben először csákvári segédlelkészséggel bízták meg, majd a Vas megyei Nádasd evangélikus népét szervezte anyagyülekezetté. Lelkészi pályáján a leghosszabb időt Ajkán töltötte. A szocialista iparvárosban sok küzdelemmel végezte a szolgálatát. Itt kellett feleségének, hat gyermeke édesanyjának a koporsója mellé is odaállnia.

1977-ben került Gyenesdiásra, ahonnan aztán 1980-ban vonult végleg nyugdíjba. Akkor költözött Budapestre. Gyenesi szolgálata alatt szerelmesedett bele a zalai táj szépségébe, s vett egy kis parasztházat Tilajon. Nagyon szeretett itt lenni. A csend, a jó levegő, az elmélkedésre alkalmas kert, a test felüdülését segítő kerti munka s a szomszédokkal való barátság sok-sok örömöt szerzett számára. A lelkészi szolgálat, az igehirdetés és a tanítás mellett írásra is maradt ereje és energiája: az Evangélikus Életben és az Evangélikus naptárban jelentek meg novellái, 1996-ban pedig novelláskötete látott napvilágot Küszöb előtt címmel.

1. március elején egy kedves délelőttöt töltöttem nála. A család akkor már idősgondozó segítségét kérte, mert féltette a kilencvenhét éves öreget. Szellemi frissességben mesélt, emlékeit felidézve beszélgettünk. Másnap elesett, kórházba került, majd néhány nap múlva már az „őrzőben” álltunk meg családtagjaival együtt az ágya mellett, hogy úrvacsorát vegyen. Ott nincs helye a liturgiának, de a kérdésre, hogy hisz-e az Úr Jézusban, akit egész életében prédikált, egyértelműen válaszolt.

Néhány nap múlva a család hazavitette; csendben, félelem nélkül ott ment az örök hazába. Utolsó mondataira így emlékeztek vissza családtagjai: „Egész életemben Jézusra néztem, és tudom, hogy hozzá megyek, szeressétek egymást!” Március 17-én meghalt.

A nagy család tagjai, volt gyülekezeteinek képviselői és szolgatársai búcsúztak tőle a Deák téri templomban. D. Szebik Imre elnök-püspök emlékezett Pista bácsi életére, szolgálatára, és hamvai mellett e sorok írója hirdette az evangéliumot, azon ige alapján, amely Mátis István egész életének és szolgálatának meghatározója volt: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36)

Bence Imre