Egyházunk egy-két hete

A múlt szombaton, április 23-án mindhárom egyházkerületben missziói napon találkoztak egymással a kerületek gyülekezeteinek tagjai. Többéves hagyományuk van már ezeknek az alkalmaknak, a vendéglátó gyülekezetek és a vendégként érkezők egyaránt készülnek rájuk. Fontos és megbecsült eseményről van tehát szó, éppen ezért újból és újból szükséges átgondolnunk – szervezőknek és résztvevőknek egyaránt –, hogy mi az, ami eddig is jó volt, ami igazi tartalomként a megerősítést, megerősödést szolgálta. Ugyanakkor arról is őszintén és bátran, az építő kritika szándékával kell beszélgetnünk, mit és hogyan lehetne még jobban, esetleg másként tennünk azért, hogy a missziói nap még inkább elérje célját.

Induljunk ki a „misszió” szóból. Krisztus Urunk föltámadása után adta a küldetést mindenkori tanítványainak és az ő közösségüknek, az egyháznak, hogy tanúskodjanak róla mint akiben maga Isten jött, jön közénk, helyreállítva a bűn (bizalmatlanság) miatt összetört kapcsolatot Isten és ember között. Az értelmet nyert földi élet, ugyanakkor az örök élet forrása, ereje, áldása ő.

A misszió idővel a közös gyökérből fakadó ágakra vált: külmisszióról, belmisszióról beszélünk, valamint sajátos missziói területekről, mint például a börtönmisszió. A megnevezésből értelemszerűen következik, hogy a külmisszió a még nem keresztények felé irányul külföldön és belföldön egyaránt. A belmisszió célja és feladata az egyház népét erősíteni, bátorítani, tanítani értelemben és szívben-lélekben egyaránt. A kerületi missziói napok tehát a belmisszió alkalmai.

Mégis – mivel a „misszió” kifejezés elég széles körűen értelmezhető – érdemes lenne egy, a kerületi missziói nap lényegét és lehetőségeit jobban kifejező megnevezést választani. Tulajdonképpen az országos evangélikus találkozók kerületi szinten szervezett, egynapos megfelelője a missziói nap. Ezért a „kerületi evangélikus találkozó” megnevezés pontosabb lenne. Ez a névválasztás ugyanakkor segítene résztvevőknek és szervezőknek egyaránt, hogy ne várják a naptól azt, ami ebbe a meghatározásba nem fér bele, és ne is szervezzenek ilyen programot.

A kerületi missziói nap részben most is a találkozás napja. Örömmel találkozunk hittestvéreinkkel, és átéljük az otthoni, talán néhány lelket számláló gyülekezetnél nagyobb közösség összetartozásának erejét. A találkozásnak azonban ez csak az egyik – bár kétségtelenül igen fontos – oldala. A találkozás másik oldala viszont meglátásom szerint erősítésre szorul. Ezen a napon maga az Úr találkozik velünk – akkor, amikor igéjében szól hozzánk, és mikor mi is szólunk hozzá és róla.

Több eddigi missziói nap rendje a következő volt: kezdőáhítat, a vendéglátó gyülekezet és olykor a település rövid (esetleg hosszadalmas) bemutatása, előadás a nap témájáról, majd csoportos beszélgetés, melyet az ebédidő közeledte és a korgó gyomrok szabtak igen rövidre. Gödöllőn a többturnusos ebédeltetés miatt sokan mindössze tíz percet lehettek a csoportjukban! Látható, hogy igen kevés idő marad a kisebb közösségekben történő elmélyült beszélgetésre, mely éppen azért indul olykor nehezen, mert leszoktunk róla. Viszont ha elindul, alig tudjuk abbahagyni!

Hogyan lehetne másként? Gondolkozzunk el a következő programon: kezdőáhítat, mely a nap témájához kapcsolódik, és nyitott kérdéseket hagy. Ezt követi a csoportos beszélgetés, amelyet megfelelőképpen és időben felkészített lelkészek vezetnek, akár másfél-két órán keresztül is! A témával kapcsolatos fő gondolatok és iránymutatás összegzéseként és elmélyítéseként hangozna ezután a rövid előadás. Az ebéd alatt és után pedig maradna idő a kötetlen beszélgetésekre is.

Mit lenne érdemes elhagyni? A vendéglátó gyülekezet és település történetének, nevezetességeinek részletes ismertetését mindenképpen. Ebéd utáni fakultatív programként meghallgathatnák azok, akiket ez érdekel. Egyéb gyülekezeti alkalmak – például a lelkésziktatás – sem kifejezetten szerencsés programpontjai a kerületi találkozás napjának – bár bizonyosan ennek is van missziói üzenete.

Lelkésztársakkal beszélgettünk arról, hogy évről évre szinte ugyanazok a lelkészek tartják az áhítatot, előadást. Érdemes lenne szélesebb körben körülnézni, és az eddig szerényen a háttérbe húzódó lelkészek közül is felkérni néhányat a feladatra.

Összefoglalva: nagy szükségünk van a kerületi napra. De csak akkor lehet igazán és teljesen a találkozás napja, ha határozottan és egyértelműen azt tartjuk szem előtt, ahogyan a föltámadt Krisztus találkozik velünk: az igehirdetésben, a vele és egymással beszélgető keresztény közösségben, illetve testének és vérének közösségében: az úrvacsorában, amelynek a programba való beillesztése jobb szervezéssel bizonyára megoldható lenne.

E néhány sort gondolatébresztőnek szántam. Kérem, hogy szeressük, becsüljük annyira a kerületi evangélikus találkozók áldott lehetőségét, hogy mindannyian – szervezők és résztvevők – együtt gondolkodunk és cselekszünk tovább. Isten áldjon meg minket a vele és egymással való találkozás áldásaival!

Kovács László