A vasárnap igéje

MENNYBEMENETEL ÜNNEPE – Jn 20,16–18

Mária áll Jézus sírja előtt, és sír. Gondolatai talán messze, a múlt emlékei között járnak. Talán a csalódottság fájdalmas mélységeiben vergődnek. Máriát tétovaság, letaglózott bénultság köti gúzsba. Mintha a fájdalom kőbe vésett szobrát állították volna oda a kertbe, a sziklasírral szembe. Megindító látványt nyújt ez az asszony – a szónak abban az értelmében, hogy szánalmat, együttérzést kelt. Mintha egy álló, kimerevített képet látnánk. Egy képet, amely egyszerre mégis megmozdul…

A feltámadott Jézus megszólítja Máriát. Úgy jelenik meg ebben a történetben Jézus, mint aki éppen valahová igyekszik. Mint akinek fontos, halaszthatatlan elintéznivalója van. Kéri is Máriát, hogy ne tartóztassa föl, sőt őt magát is megindítja, mozgásba hozza. Ez az élettel teli lendület a megszólítottban is oldani kezdi a bénultságot. Ő is mozgásba lendül: nemcsak tagjainak gesztusaiban, hanem lelkének belső folyamataiban is.

Az elveszett magára talál. Az imént még sárba nehezült lélekkel veszett bele a múlt emlékeibe s a jelen kétségeibe. Csalódottság, kilátástalanság, bánat tartotta fogva érzéseit, gondolatait, majd egyszerre a nevén szólította őt Jézus. Ahogy a Jó Pásztor nevezi nevén a juhot, amelyet ki akar vezetni valahonnan (Jn 10,3). E megszólítás nyomán oszlani kezd a kétségbeejtő, arctalan homály, és újra megelevenedik a Jézushoz fűződő személyes kapcsolat. A kapcsolat, amelyben a magdalai Mária is átélhette, hogy ő nem egy megvetett arc a bűnösök utálatos tömegében, nem egy elhanyagolható porszem, hanem elfogadott, bocsánatot nyert, szeretett gyermeke Istennek.

Máriában ugyanakkor változnia kell a Jézusról alkotott képnek is. Így szólítja meg először Jézust: „Rabbuni”, azaz „Mester”. Mintha csak azt gondolná, hogy minden ott folytatódik majd, ahol Jézus halála előtt abbamaradt; hogy a Mester továbbra is tanítóként járja majd Palesztinát, s ő követheti, hallgathatja, megérintheti, olykor gondoskodhat róla. Máriának is tanulnia kell még ahhoz, hogy a látásban járás korszakát felváltsa életében a hitben járás, amikor azok neveztetnek boldognak, akik nem látnak, mégis hisznek.

Az imént még fájdalmával egyedül kínlódó asszonyt Jézus a feltámadás hírének örömével a közösségbe küldi. A Feltámadottal való találkozás nem marad individuális élmény. Nem csak az egyén hitét táplálja. Megteremti a testvérek közösségét, amelyben a Feltámadott testvéreként ugyanannak az Atyának a gyermekeivé lesznek az emberek. Ez a közösség egymás erősítésével, az egyéneknek a közösség előtt való tanúskodásával épül. Mária sem tarthatja meg magának, amit ott, azon a hajnalon a Feltámadottal átélt találkozásban kapott, hanem meg kell osztania a többiekkel. Hiszen Jézus testvéreinek a közössége is csak abból az erőből élhet, amely a mozdulatlant mozgásba hozza, a megfáradtat megújítja, s a holtat megeleveníti, már itt, e földi életben.

Mária önmaga körül forgó gondolatai helyébe oda kell, hogy kerüljön a Jézustól kapott megbízatás. A feladat, amelynek köszönhetően bizonyos dolgok átértékelődnek az életében: helyére kerül az „én”, és új hangsúlyt kap a „te”. A húsvéti hit világosságában valósabb arányokkal jelennek meg a mindennapok korábban minden más fölé tornyosuló gondjai.

Mennybemenetel ünnepén ugyanezekre a mozdulatokra indítja a Feltámadott az Úrra néző gyülekezetet: megszólító szava ma is, Máriához hasonlóan minket is megindíthat. Az ő élettel teli lendülete bennünk is oldhatja a bénultságot. Mozgásba hozhat: nemcsak tagjaink gesztusaiban, hanem lelkünk belső folyamataiban is.

Imádkozzunk! Urunk, kérünk, segíts, hogy meghalljuk, mikor igéd személy szerint bennünket hív. Mozdíts ki bennünket, mikor életünk, hitünk mélypontra jut! Oldjad fel életünket félelmeink, előítéleteink, indulataink, kétségeink bénító fogságából! Szabadíts meg minket a csak önmagunk körül forgó gondolatoktól, hogy rád tekintve készek legyünk észrevenni embertársaink hiányait, és készek legyünk segítő szándékkal, biztató szóval, rólad szóló bizonyságtétellel megindulni egymás felé! Ámen.

Cselovszky Ferenc (ifj.)