A hét témája

1524. október 24-e döntő nap volt Luther reformációs szolgálatában is. Most nincs helyünk arra, hogy a kérdést részletezzük, csak a tényt rögzítjük: délelőtt még szerzetesi ruhában hirdette az igét, délután pedig már doktori talárban. Az öltözékváltás jelzés volt. A kiátkozottság „feldolgozásának”, a szerzetesi élettel való szakításnak és egy új szolgálati lehetőség felé való lépésnek a jelzése. Most az egyszer azonban ne a lényeget, hanem a formát nézzük!

Ez a doktori talár egy bokáig érő, a mellrészen és a háton ráncokba szedett, bő fekete köntös volt, a doktorok, tudósok, bírók díszruhája, mondhatni „szolgálati öltönye”. Valamiféle barett (lapos, kerek, ellenző nélküli sapka) is tartozott az öltözékhez. A lutheri tanok prédikátorai a reformátorról véve mintát kezdték ezt hordani – egyetemi végzettségük is feljogosította őket erre.

Volt persze a reformációnak egy radikális iránya, amelynek követői tudatosan civil ruhában prédikáltak. Mások viszont karinget is felvettek a talár fölé a szolgálathoz. Luther nem tett így, ő az egyszerűséget hirdette, azonban ezzel az „átöltözéssel” érzékeltette, hogy ők mások, mint a katolikus papok. Ezzel kezdetét vette egy „albaháború”. Egyesek szerint a fehér miseing viselése hozzátartozott az istentiszteleti szolgálathoz, mások szerint ellenben „aki az albát felveszi, megtagadja Krisztus tanát”. A viselet azonban – albával vagy anélkül – terjedni kezdett. Lutherről még csak annyit, hogy az említett dátumtól doktori talárban prédikált, de az általa bevezetett „Deutsche Messe” alkalmával egészen haláláig miseruhát öltött. A vitába pedig nem ment bele, mert számára ez a téma „adiaforon” volt, vagyis a lényeget nem érintő, teológiailag közömbös kérdésnek tekintette.

Magyarországon a német nyelvet beszélő kereskedő- és bányavárosokban jelentek meg először a (német) lelkészek Luther-talárban. Akik ebben a „elnémetesítés” veszélyét látták, azok ellenezték a viselését. Ezzel nálunk is elindult a vita a szolgálati öltözékről. Először az Ötvárosi, majd a Hétvárosi hitvallásokban került elő „a szolgák speciális öltözékének” („vestes specialis ministrorum”) a kérdése, de konkrét rendelkezések helyett mindkettő csupán az egyszerűség mellett foglalt állást. 1557-ből olvashatunk egy érdekes rendeletet, pontosabban ajánlatot: „ábráktól tisztított fehér ruhákban” lenne jó végezni a szolgálatot. Az idézetből kitűnik, hogy nálunk is vita tárgyává vált az alba hordása, illetőleg elhagyása.

A baranyai kánonok „tisztességes öltözékről, köntösről” beszélnek, s arról, hogy a prédikátor ne utánozzon senkit. Ugyanígy szólnak az 1595-ös meszleni kánonok is. Ehhez hozzátartozik, hogy mivel a prédikátorok szegények voltak, és sok helyen megmaradtak a régi katolikus öltözékek, akadtak, akik azt is használták. Ez a 16. században fordult elő gyakrabban; a 17. században már csak „megmaradtakként” említik a „korszerűtlen” katolikus ruhadarabokat.

„Pap öltöző kettő volt, mind a kettő bársony és a kámzsa fehér bíbor volt, földig való, sűrű, ráncos…” (Nemeskér, 1611) Hasonló feljegyzések több helyről is maradtak ránk, már ahol nem váltak – a miseruhákkal egyetemben – a tűz martalékává… 1628-ban Samarjai János írja a Magyar Harmóniában: „…magyar lutheránus lelkész nem visel miseruhákat.” Persze volt más irány is: Gerengel Simon (1565–1571) soproni lelkész fehér karingben végezte szolgálatait. De erre más német helyeken is akadt példa, főként az erdélyi szászoknál.

Magyar vidéken idegenkedtek a „külföldi viselettől”, ezért a Luther-köntös is különféle változatokban jelent meg. A 17. század második felében gályarabságot szenvedett Lányi György önéletrajzi könyvében három evangélikus gályarab lelkészt ábrázol egy rézmetszeten Luther-kabátban; kettőt spanyolgallérral, egyet pedig Mózes-táblával. A Luther-talár (akkor még általában így nevezték) vagy -kabát szolgálati öltözékként való viselése tehát egyre inkább elterjedt ebben az időben.

A Mózes-táblának is külön története van. Létezett a Luther-köntöshöz való keskeny vászongallér, fodros spanyolgallér, a németeknél pedig „malomkő gallér” is. Miként arra gúnyneve is utal, ez utóbbi viselése elég terhes volt. Mindenesetre ezekből „fejlődött ki” lassanként az áll alatt fehérlő gallér, amely idővel kétfelé ágazott, majd – immár tudatosan – a két kőtáblát volt hivatott szimbolizálni. Németországban – többek között – Nicolai I. Fülöp és Gerhardt Pál viselte először. Itthon egy Sutorius Bálint nevű pozsonyi lelkészen láttak ilyet, már 1659-ben. Payr Sándor szerint a „Mózes-tábla” kifejezés először Ballagi szótárában jelent meg, aki a „Bumläffchen” szót fordította Mózes-táblának. (Csak érdekességképpen említem meg, hogy még az 1920-as években is tiltakozott az elnevezés ellen Stráner Vilmos professzor, mondván, hogy az evangélium hirdetője ne viselje a törvényre emlékeztető Mózes-táblát… Lassan mégis elterjedt ez is.)

De térjünk vissza a Luther-kabáthoz! Az 1707. évi rózsahegyi zsinat még az alba mellett voksolt (ez jelölte volna a felavatott lelkészeket), azonban nem tette kötelezővé a viselését. Így azután hiába létezett háromfodros alba a püspökök, kétfodros az esperesek és egyfodros a lelkészek részére, az alba lassacskán „kiment a divatból”, s csupán a nemzetiségi lelkészek ruhatárában maradt meg. Bél Mátyást például Luther-kabátban látjuk az ismert metszeten – Mózes-táblákkal.

A hazai egyház története során – országos érvénnyel – első ízben az 1791. évi pesti zsinat rendelkezett a „palástról” és a „táblákról”. Így lett lassan nálunk is Rietschl Liturgikája szerint „Luther doktori talárjából evangélikus talár”. Érdekesség, hogy a Luther-kabátot már e század vége felé elkezdték magyarosítani: zsinórral és a megfelelő gombokkal látták el a mellrészen vagy egészen az aljáig. A „magyaros Luther-kabát” azután már viszonylag gyorsan hódított. Kisebb-nagyobb eltérések persze mindig is voltak a liturgikus „egyenruhán” – egyesek bársonygallérral készíttették, mások a mell- és a hátrészt is bársonyból csináltatták.

1891-re datálható a barett ajánlása. Eladdig ugyanis az evangélikus lelkészek a legkülönfélébb sapkákat, kalapokat hordták fejfedőként. Természetesen a Mózes-táblák is változatosságot mutattak: voltak csipkézettek, szegélyezettek is. Ugyancsak Stráner Vilmos javasolta, hogy legyen rajtuk a kereszt vagy a kehely.

Végül is az 1929-es közgyűlés felkérte Payr Sándort, hogy készítsen egy tanulmányt (ennek az összefoglalónak a megírásakor elsődlegesen magam is Payr A magyar protestáns papi öltöny története című, Sopronban 1935-ben megjelent dolgozatára hagyatkoztam), és ugyancsak ez a közgyűlés mondta ki, hogy az evangélikus lelkészek szolgálati öltözéke egységesen a fekete Luther-köntös legyen, a táblákkal és a barettel együtt. Mi több, a közgyűlés ezt az előírást szinte a lelkész felavatásának feltételéül szabta. És innen talán már ismerős a történet…

Keveházi László (Forrás: Csipetnyi Só)