Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2005 - 19 - Ajándék az ünnepelttől

Evangélikusok

Ajándék az ünnepelttől

Születésnapi beszélgetés Gáncs Aladárral

Ahogy leszállok a buszról a tavaszi napfényben a legszebb arcát mutató Kőbányán, és keresem a tízemeletes házat, már az erkélyről integet Aladár bácsi felesége, Klári néni. Belépve a lakásba zongoraszó fogad… A május 4-én 80. születésnapját ünneplő Gáncs Aladár lelkész, főorgonista, az egyházi zene elméletének kutatója, megszámlálhatatlan cikk és tanulmány, több kötet szerzője játszik a hangszeren, és a rá jellemző derűvel és szeretettel fogad. Születésnapi beszélgetésre jöttem. Az ünnephez kapcsolódóan a minap jelent meg az Élő víz című kötet – az Élő vízcseppek címmel korábban kiadott meditációgyűjtemény folytatása – a Luther Kiadónál. Erről is szeretnék szót váltani az ünnepelttel, és persze rengeteg kérdésem van zenéről, hitről, harmóniáról, derűről, mindarról, amihez Aladár bácsi ismeri a kulcsot… Még mielőtt leülnénk, vendéglátóm megmutatja házi könyvára zenei, teológiai, himnológiai, egyházművészeti és életrajzi könyveinek sorát, a zongorát, a falon a muzsikáló Luther családot ábrázoló festményt. A kérdés önként adódik: teológusnak, lelkésznek, avagy Bach szerelmesének, orgonistának tekinti-e önmagát elsősorban?

– A hamu alatt ott volt a parázs mindig. Csepeli vallástanári állásomból – az ötvenes években ez nem volt könnyű hivatás abban a városrészben – kerültem Nyíregyházára főorgonistának – kezdi a választ Aladár bácsi az első kérdésre. – Huszonhat évet töltöttem ott. Lehettem volna „csak zenész”, de tudat alatt is, legbelül hiányzott volna a teológia, a szószék, az igehirdetés. Mária Terézia óta a Gáncs családban magam a hatodik generáció vagyok, aki lelkészi pályára lépett. Mondhatom úgy: a véremben volt a papi pálya… Édesapám negyvennégy éves korában halt meg (én akkor tízesztendős voltam), halálos ágyán azt üzente nekem: folytasd ezt a munkát, ha én már nem leszek. Az élet úgy hozta, hogy lelkész és orgonista lettem – de nem „csak” ezért! Az elhívásom felülről jött. Amikor – még Csepelen – villamossal jártam ki hitoktatni, sokat olvastam utazás közben. Tudatosult bennem, hogy mennyire szeretem a teológiát, Luthert, a himnológiát, a szentírástudományt. A válaszom tehát az, hogy elsősorban lelkész vagyok.

Az énekkarra is, melyet Nyíregyházán vezettem, úgy tekintettem, mint egy „kis gyülekezetre”. Látogattam a tagokat, ha kellett, temettem. A próbák előtt mindig imádkoztunk, kis igét is vettünk, évente ötször együtt úrvacsoráztunk. Ez igazi lelki közösség is volt! Életem során megtapasztaltam, hogy amihez csak hozzányúlok, ott az Isten meg nem érdemelt kegyelme és áldása kísér. Ez érvényes a zenére, a szószéki szolgálatra, az írásra is – mindig Isten vezetése alatt tudtam magamat. Nem volt számomra kérdés, hogy orgonista vagy lelkész vagyok-e, Isten megmutatta a szolgálatot, amelyet be kellett töltenem.

– Zongoraszóra érkeztem. Hogyan emlékezik vissza Aladár bácsi arra a pillanatra, amikor eldőlt, hogy a zenei pályára is van elhívatása? Ki indította ebbe az irányba?

– Két fordulópontot kell említenem. Az egyik: tizenhárom éves lehettem, egy éve tanultam még csak zongorázni. Elmentem egy zenés áhítatra a Deák téri templomba. Nem érdekelt különösebben az orgonamuzsika, de mire a koncert véget ért – Buxtehude-, Bach-művek hangzottak el –, mintha hályog esett volna le a szememről! Kinyilatkoztatásszerű élmény volt, talán olyan, mint a szerelem! „Ez Bach” – tudatosult bennem – és az a világ, amelyre tudat alatt mindig vágytam. A másik fordulópont az unokabátyámhoz köthető, akinek a képe ott áll a zongorán. Húszéves korában halt meg szegény. Ő játszott nekem először Bachot – csodálatos élmény volt. Később nagy gyülekezetben nagy orgonát kaptam a kezem alá Nyíregyházán és a Fasorban is, de soha nem izgultam, a koncertjeimen sem: az orgona mellett ülve otthon éreztem magam. Akárcsak a szószéken, ahol mindig fejből szeretek beszélni, nem pedig felolvasom a prédikációt. Visszatérve az orgonára: a hangszer a „fülembe súgja”, hogy nem vagyok egyedül, az Atya velem van. Élményeket ad a játék. Akik ismernek, tudják: misszionáriusként beszélek az orgonáról, akár még a koncertjeim szünetében is. Előfordult, hogy kilenc órán át gyakoroltam egy templomban, észre sem véve az idő múlását…

– A zene művelése mellett annak tudományával is eljegyezte magát. Kötetek, tanulmányok, cikkek egész sora tanúskodik erről…

– Lutherrel, a himnológiával, az egyházművészettel, a templomi festészettel is sokat foglalkoztam, e témakörökben rengeteget olvastam – a német Musik und Kirche című folyóirat évfolyamai most is ott sorakoznak „agyonolvasva” a könyvespolcomon –, és tanulmányokat írtam a Lelkipásztorba. Meggyőződésem, hogy a kultúra akkor megy tönkre, ha elszakadunk Istentől. Az orgonajáték története, valamint A zene teológiája című dolgozataim kötetben nem jelentek meg – 1960-ban egy német zenetudós munkáját adták ki helyette… 1985-ben, a Bach-jubileumra jelent meg Az ötödik evangélista című könyvem. Születésének háromszázadik évfordulóján így emléket állíthattam a „zenélő lutheránusnak”.

– Öt évvel az első gyűjtemény után most ismét mi, olvasók kapunk ajándékot a szerzőtől, a második Élő víz kötet formájában. A műfajteremtő írások születésének kulisszatitkaira lennék kíváncsi. És arra, hogy honnan az a harmónia, amellyel a világot szemlélni tudja. A legapróbb, hétköznapi dolgokban tanít minket a hitre, az Isten szolgálatára…

– Tizenöt év alatt, hétről hétre születtek ezek az írások. Hol az Útmutató napi igéje alapján, hol egy hétköznapi esemény, egy utcai jelenet, egy párbeszéd ihlette őket: például egy fiatal hegedűn komolyzenét játszik az utcai forgatagban („Bach az aluljáróban”). Ébresztő, személyes, megszólító hangon szeretek szólni az emberekhez. Ha én embereken akarok segíteni, ha szolgálni akarok, akkor csakis Jézusról és az ő erejéről: a saját és a mások életében megtapasztalt erejéről és az újjászületésről kell szólnom és írnom! A lelkészi munka tengelye is az, hogy az emberek hogyan jutnak el a világosságra!

Rembrandtról, a festőről tudni kell, hogy bibliaolvasó volt egész életében. Ahogy olvasta, a Biblia történeteiben magára ismert. Hát erről van szó! Amikor nem a szomszédra, hanem „önmagamra” ismerek! Egy Keller nevű lelkész apja ezt mondta a fiának: ha már nem tudsz imádkozni, olvasd lassan a Bibliát, és eljutsz egy vershez, amely mint egy horog, beléd fog akadni. Ma az a divat, hogy mindenki önmagának él. Szép, szép, „önmagamnak élek”… Ébredés nélkül soha nem fogunk rájönni, hogy ez így nem helyes, hogy nem ez az Isten akarata! Vallom, hogy személyesen szól hozzánk az Úristen – ahogy Jób könyvében is olvassuk: „…szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de nem ügyelnek rá!” (Jób 33,14; Károli-fordítás) –, vannak kiemelt pillanatok, csak esetleg nem figyelünk oda Isten szavára… De adatnak ilyen felülről jövő mondatok, amelyek szíven ütnek. Ezeket kerestem mindig magam is, az olvasmányaimban is, ezért is állnak közel a szívemhez az életrajzok, Lőhe Vilmos élete például.

Jólesik, hogy az Élő víz rovatban megjelent írásaimat szeretik az olvasók, sokszor megállítanak az utcán vagy egy gyülekezetben, hogy írjak még többet… Örülök, hogy tovább él ez a rovat. Eszembe jut egy kis történet: mikor Bach Hamburgban, a Katalin-templomban orgonált, az öreg orgonista, Bach mentora, J. A. Reincken így szólt: „Azt hittem, hogy ez a művészet már meghalt, de látom, hogy önben tovább él.” Az ébredési igehirdetéssel is sokan így vannak. „Már a múlté…” Én ezt nem így látom, ezért is születtek és születnek ezek a cikkek.

– Mint szószéken és nyomtatott sorokban is megszólító erővel prédikáló lelkész, kérem, adjon személyes tanácsot nekünk, fiatal lelkészeknek és útkereső híveknek a szolgálathoz.

– Sok dolog azért nehéz, mert túl könnyűnek tartjuk. Így van ez a papi pályával is. Ma óriási a sötétség, mélységesen komolyan kell venni, hogyan szólunk Isten világában. De a sötétnek van egy előnye is: már egy szál gyufa is rengeteget jelent. Egy „igeerős” lelkész, egy elkötelezett igehirdető, tanúságtevő világíthat a sötétben! Pál apostol írja: „…ne igazodjatok e világhoz…” (Róm 12,2) A fő baj ma éppen az e világhoz való igazodás, úgy látom. Vegyük elő a „régi dolgokat”: az imádságot, az igeolvasást! Nem elég csak megvásárolni, de naponta olvasni kell az Útmutatót. Napi reggeli csendességemhez például Luther Jer, örvendjünk, keresztyének című könyvét is felhasználom. Az Ige: erő.

A lelkésznek az is a feladata, hogy óvja, bátorítsa azokat, akiknek az Úr megnyitotta a szívét. Az Apostolok cselekedeteiben olvasunk Lídiáról, akinek megnyílt a szíve az igére, és figyelni kezdett arra, amit Pál mondott (ApCsel 16,14). Nagy ajándék, ha beilleszkedhetünk Isten munkájába.

– Egy „kerek” születésnap jó alkalmat ad ünnepi gondolatokra. A hívő ember a „nem megfogható ajándékokat” veszi számba, a fentről jövőket. Aladár bácsi szívében mi fogalmazódik meg ezekben a napokban?

– Konfirmációi igém ez volt: „Isten igéje lakozzék bennetek gazdagon.” Isten iránti hálával mondhatom: ezt ő megcselekedte velem. Sok ajándékot kaptam Istentől. Hálás vagyok azért is, hogy voltak barátaim, akik rajtam keresztül jutottak el az igéhez vagy Bachhoz. Isten megőrzött a világtól azzal, hogy nem lettem világi muzsikus, de jó volt, hogy sok hangversenyre hívtak, külföldre is. Azt hiszem, nálam derűsebb zenész nincsen. Sosem kísértett a siker, a taps, a dicsőség vágya, noha persze minden ember vágyik az elismerésre. Kaptam tapsot, de ennél többet jelent, hogy mindig megkaptam Istentől az erőt, a szeretetet. Feleségem mellettem áll ötvenhat éve, szolgálataimban is hű társam. Szerető család – fiam, unokáim – vesz körül. Életem egyik titka, hogy támaszkodni tudtam korán elvesztett édesapám emlékére. Hívő, imádkozó, önfeláldozó édesanyám hitele, példája világított, és Isten adott, kirendelt mellém támaszt az emberekben. És tudom, hogy akikkel hitben vagyunk közösek, azokkal a kötelék örökre megmarad.

Kőháti Dorottya