Szószóró

Az idén, április elején jártam életemben először koncentrációs táborban. A Bajor Evangélikus Egyház a német–cseh határhoz közel eső egykori németországi láger területén nemzetközi ifjúsági találkozót szervezett, amelyen – teológusokkal együtt – meghívottként vettem részt. A találkozó történelmi megemlékezés volt, ugyanis itt, Flossenbürgben akasztották fel hatvan esztendeje Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkészt. Bonhoeffer a múlt század harmincas éveiben elsőként emelte fel szavát a nemzetiszocializmus és a zsidóüldözés ellen.

De vajon miért hívtak egy olyan helyre fiatalokat, ahol megközelítőleg harmincezer ember, köztük hatszázhetvenkét magyar is az életét vesztette? Miért akarták velünk megláttatni, hogy hogyan nézett ki a krematórium, ahol hármasával égették el az elhunytakat? Miért pont ide szervezték a találkozót, amelyre végül közel ötszáz fiatal – köztük belgák, csehek és magyarok is – érkezett?

Azért, hogy fogalmunk legyen arról, mi is történt itt valójában, milyen embertelen világ uralkodott itt, a táborban, és hogy mindannyian elborzadjunk meghallván, hogy mennyien haltak meg itt teljesen értelmetlenül… Aztán azért is, hogy megcsapjon bennünket a történelem szele, hogy halljuk a meghívott túlélők tanúvallomásait, és azon legyünk, hogy éberen kövessük a történelmi eseményeket, nehogy hasonló helyzet alakulhasson ki bármikor a jövőben. A legfontosabb szempont azonban mégis az volt, hogy jobban megismerjünk egy olyan evangélikus lelkészt, Bonhoeffert, aki csakis Istenben bízva élte túl a megpróbáltatásokat, napról napra, Isten kezében, egészen halála pillanatáig.

Nagyon megfogott az a hajnali, szabadtéri áhítat, amelyen őrá emlékeztünk. „Ez már a vég, számomra azonban az élet kezdete” – visszhangzottak Bonhoeffer utolsó szavai a völgyben, a sötét ég alatt… Szinte beleborzongtam. Micsoda hit, micsoda bizalom, micsoda Istenre való hagyatkozás és Krisztus-követés – egy ilyen környezetben! Ez nem egyenlő azzal, hogy valaki acélos tekintettel néz szembe a rá leselkedő, ismeretlen halállal. Ez azzal egyenlő, hogy Bonhoeffer élete utolsó óráiban is Isten előtt borult le, Istenhez imádkozott.

De hol van mindez a mai élettől? Nem arról szól ma az életünk, hogy sok zsebpénzünk legyen, hogy az osztályban is elsők legyünk, hogy legyen bankkártyánk, modern számítógépünk és mobiltelefonunk? Nem váltak-e fontosabbá számunkra a tárgyaink, mint a lelkiek és a körülöttünk levő emberek?

Azt veszem észre, hogy személyes biztonságunkat egyre inkább a tárgyainkban keressük, pedig mindannyian tudjuk: a telefont ellophatják, kártyánkról elfogyhat a pénz, a számítógépet pedig pár év múlva lecserélhetjük egy még jobbra. Ami maradandó, ami a legkilátástalanabb élethelyzetben is megadja a lelki nyugalmunkat, az csakis az Istennel és az embertársainkkal való, élő szeretetetkapcsolat lehet.

Bonhoeffer élete utolsó percéig követte Jézus Krisztust. Cellájában csak egy Bibliát és egy Goethe-kötetet hagyott maga után.

Balog Eszter