A közelmúlt krónikája

I. Lipótot a jezsuiták nevelték, papi pályára szánták. Csak bátyja halála után, korán és váratlanul került a trónra: magyar király (1655. június 27-én), majd német-római császár (1658. július 18-án) lett. Fél évszázados uralkodása alatt állandóan papi befolyás alatt állt. Bécsben, Szent István templomában ő is Máriának ajánlotta fel Magyarországot (1663-ban), és fogadalmat tett, hogy az egész országot Mária tiszteletére vezeti. XIV. Lajostól ő is átvette azt a hamis nézetet, hogy csak az egyvallású állam lehet igazán hatalmas. Ezért mindenféle eszközzel üldözte a protestánsokat. Uralkodásának legfontosabb eseményeit az alábbiakban foglalhatjuk össze.

1663-ban bekövetkezett a töröknek Erdély bukása óta várt támadása. Ekkor kitűnt, hogy Lipót nem hajlandó megvédeni a magyar területeket. Bár Zrínyi Miklós sorozatos győzelmekkel bizonyította a török elleni háború vezetésére való alkalmasságát, az udvar Montecuccoli tábornokot bízta meg a fővezérséggel. A szentgotthárdi csatában a császári csapatok nagy győzelmet arattak, ennek ellenére Lipót azonnal megkötötte a szultánnal Vasváron a békét (1664), a legkedvezőtlenebb feltételekkel. A háború folyamán török kézre került várak kivétel nélkül török kézen maradtak: sem Magyarországot, sem Erdélyt nem védte többé semmi a török támadások ellen.

Zrínyi Miklós halála után a leghatalmasabb magyar főurak Wesselényi Ferenc nádor vezetésével szövetséget kötöttek egymással, és kalandos terveket szőttek a császár ellen. Wesselényi nemsokára meghalt, a többiek pedig egymást árulták be a császárnak. 1671-ben az ország egyes vidékein kitört a felkelés, azonban az összeesküvők megijedtek a fegyvert fogó néptől, és komoly harc helyett Bécsbe siettek kegyelmet kérni Lipóttól. Zrínyi Pétert, Nádasdy Ferencet és Frangepán Ferencet kivégezték, I. Rákóczi Ferenc négyszázezer forint megfizetésével kegyelmet kapott, de valamennyi várát német katonaság szállta meg. Lipót átmenetileg megszüntette a nádori tisztséget.

A Wesselényi-féle összeesküvés ürügyet szolgáltatott Lipótnak a magyar önállóság teljes megszüntetésére. Az országot zsoldos katonaság szállta meg, és német helytartó kormányozta. Lipót tanácsosainak az volt a véleményük, hogy „ez az ország valódi kenyér-, zsír- és húsbánya”. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy az ország kincseit megszerezzék; valósággal kirabolták.

A Habsburg-abszolutizmus előrenyomulásával együtt járt az ellenreformáció további erősödése.

Az 1671–1681. közötti, úgynevezett „gyászévtized” összefüggéseire, eseményeire és borzalmaira itt nem térhetünk ki, de utalnunk kell a rendkívüli törvényszékek működésére (Pozsony, Eperjes…) és a protestáns lelkészek gályarabságára, a protestáns nemesek birtokainak sorozatos elkobzására, az egymást követő vérfürdőkre. Az 1681. évi XXVI. törvénycikk vezette be az úgynevezett „artikuláris helyek” rendszerét. A hatékonyabb lelki-szellemi gúzsbakötés érdekében az előzetes könyvcenzúra is a jezsuiták kezébe került.

Ezek az események is okai voltak annak, hogy a köznemesség egy részében és a nép széles rétegeiben táptalajra találva megszületett a bujdosómozgalom, amely végül Thököly, majd Rákóczi szabadságharcába torkollott. Ez ellen az uralkodó nem tudott teljes erejével fellépni, mert a spanyol örökösödési háború (1701) lekötötte a birodalom katonai erejét.

Mivel a német birodalomból kiszorult, Lipót Bécs 1683. évi, sikertelen török ostroma után megindította a török elleni háborút, hogy délkeleten szerezzen új területeket. 1686-ban hadai visszavették Budát, majd fokozatosan Magyarország szinte egész területét. 1687-ben a soproni országgyűléssel megszavaztatta a Habsburg-ház örökösödését a magyar trónon. 1691-ben a Diploma Leopoldinummal a Habsburg Birodalomhoz csatolta az erdélyi fejedelemséget. A törökkel kötött karlócai béke (1699) után „új berendezkedést” vezetett be. A déli országrészt katonai határőrvidékké alakította, és ezen parancsszóval szüntette meg a protestánsok szabad vallásgyakorlatát.

Lipót mindent megtett azért, hogy hazánkat birodalma neki engedelmeskedő, őt mindenben kiszolgáló, integráns részévé tegye; az erőszak és az elnyomás nem hiányzott uralkodásának eszköztárából. 1705. május 5-én halt meg.

„Odaátra” üzenjük az uralkodónak: „Felség! A nép jövendőjét építi, és – benne – a protestantizmus lendületben van! Felségednek nem köszönettel tartozunk!”

Barcza Béla