Napról napra

Vasárnap

Jézus Krisztus mondja: „Nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.” Lk 15,7 (JerSir 5,21; Jn 15,26–16,4; Ef 3,14–21; Zsolt 27) Miért fordít az ember hátat Istennek? Miért marad el valaki a gyülekezet közösségéből? Miért csak a töredéke jár templomba azoknak, akik a népszámláláskor kereszténynek vallották magukat? Ezer – emberi – oka lehet ennek; talán csalódás, fájdalom, nemtörődömség. Nem tudjuk, hogy miért, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy miért keresi az Úr az elveszett, eltévedt bárányt. Miért tesz erőfeszítést azért, aki nem érdemli meg? Miért nem legyint az egyszázalékos veszteségre? Miért fontosabb neki az egy visszatérő bűnös, mint a kilencvenkilenc igaz ember? Ennek egyetlen – isteni – oka van. Mert neki az a bizonyos egy a legfontosabb. Küldetése és öröme az az egy megtérő bűnös – én!

Hétfő

Legyen velünk Istenünk, az Úr, ahogyan őseinkkel volt. 1Kir 8,57a (Zsid 3,6; Ez 11,14–20; ApCsel 2,1–13) Sokat tanulhatunk az „ősöktől”. Az idősek hitbeli vívódásokra és nehéz időszakokra való visszaemlékezései talán meseszerűek egy gyermek számára, mégis formálják személyiségünket, életünket. Egyszer csak eszünkbe juthat egy kép, amelyet oly szemléletesen festettek le előttünk egykor. Felvillan az ükapa Isten iránti hálája, amiért hazakerült a frontról. A régi sírok előtt állva felidéződik az ott nyugvó arca és kézmozdulata, amikor imádkozni tanított. Szinte megelevenedik egy fiatal lány, aki hetente húsz kilométert kerékpározott azért, hogy eljusson az istentiszteletre… Nagy örökség, hogy elődeink Isten kegyelmes szeretetére támaszkodtak, s életünk biztos alapja, hogy az Úr nekünk is oltalmazónk és gondviselőnk!

Kedd

Szánd meg, Uram, népedet, ne engedd, hogy gyalázzák örökségedet! Jóel 2,17b (Lk 1,68; Lk 21,12–19; ApCsel 2,14–21) „Hallottad, mi történt vele? Szegénykém, megint kudarcot vallott! Szánalmas, ahogy szeretetet koldul, pedig tudhatná, hogy hiába! Szánom őt zsákutcába jutott élete miatt, ezért vetek oda neki néhány forintot…” Alapvető igényem, hogy tiszteljen, becsüljön, szeressen a környezetem, mert nem bírom elviselni a szánakozó tekinteteket! Engem ne sajnáljon senki ember fia, de az Úr legyen irgalmas hozzám! A mennyei Atya, aki vétkeim ellenére is szeret, és átölel, emeljen ki abból a veremből, amelybe minduntalan belesodródom. Szánj meg, Uram, mert kegyelmed nélkül nem élhetek!

Szerda

A Fiúban van megváltásunk és bűneink bocsánata. Kol 1,14 (Ézs 63,16; Lk 12,8–12; ApCsel 2,22–28) Egyes vallások az önmegváltást hirdetik. Milyen jó, hogy nekünk nem önmagunk erőtlen küzdelmére kell hagyatkoznunk, hanem Isten Fiában van megváltásunk! Milyen jó, hogy keresztjével rendezte mindazt, amit mi elrontottunk, s az őszinte bűnvallás után tiszta lappal indulhatunk! Milyen jó, hogy megragadhatjuk felénk nyúló kezét, amikor egyre lejjebb süllyedünk a csábítások, bűnök mocsarában! És milyen jó, hogy ezért szüntelen hálát adhatunk!

Csütörtök

Beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt. Zsolt 40,11 (ApCsel 26,25; ApCsel 1,12–26; ApCsel 2,29–36) Egy riporterekről szóló filmben hangzott el e vallomás: „Az én dolgom, hogy elmondjam a sztorit.” A hívő ember küldetése is ez – elmondani a krisztusi szeretet történetét. Tanúskodni a Szentírás alapján az emberré lett Isten engesztelő áldozatáról és a feltámadt Úrral való személyes, megrendítő találkozásáról. Hiszen a megtapasztalt szabadítást nem titkolhatjuk; a bűnbocsánat örömét hirdetnünk kell, s a Szentlélek életet átformáló ereje indít erre a bizonyságtételre.

Péntek

Közel van az Úr a megtört szívűekhez. Zsolt 34,19 (2Kor 1,5; Jn 19,25–27; ApCsel 2,37–41) Nemcsak a bajban van közel, de sajnos akkor vesszük észre igazán jelenlétét. Mert ha valóra válnak terveink, könnyen megfeledkezünk Urunkról – csak futólag pillantunk rá az éjjeliszekrényen lévő Bibliára, vagy egy rövid esti fohásszal elintézzük a hálaadást. De ha a szívünk sebet kap, és töredezni látszik, akkor újra rádöbbenünk arra, hogy milyen végtelen Isten irántunk való türelmes szeretete! Milyen kár, hogy szükségünk van ilyen mélypontokra ahhoz, hogy megmaradjunk az élő Isten közelében…

Szombat

Tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk. ApCsel 2,39 (Zak 6,15a; Zak 4,1–14; ApCsel 2,42–47) „Olyan szegény még sose voltam, hogy ígérni ne tudjak!” Hát igen! Az emberi ígéret sokszor felelőtlen, megbízhatatlan. Nincs a teljesítésére garancia, nem lehet számon kérni. Milyen más azonban Isten ígérete! Megígérte és elküldte a szabadító Krisztust! Megígérte és elküldte a Pártfogót az első pünkösdkor. Megígérte és küldi ma is – nekünk is – az erő, a szeretet és a józanság Lelkét, amely felrázza a megfáradt keresztény életet, és erősíti a lelkes szolgálattevőt.

Hulej Enikő