A vasárnap igéje

Pünkösd ünnepe - 4Móz 11,24-29

A régi időkben sok templomtoronyban tűzőrség működött. Az őrök éjjel-nappal figyeltek, és ha tüzet észleltek, félreverték a harangot. A félelem indokolt volt, hiszen akkoriban városok és falvak váltak - gyakran órák alatt - a pusztító tűzvész martalékává. Nem véletlenül lett a tűz a végítélet egyik jelképévé... De a láng nem csak pusztító erő. Nélküle nyers maradna táplálékunk, sületlen mindennapi kenyerünk. Nélküle télen megfagynánk, éjjel eltévednénk. Az sem véletlen, hogy a tűz az élet, sőt a Lélek, a Szentlélek egyik szimbóluma; gondoljunk csak az első pünkösd tüzes lángnyelveire... (ApCsel 2)

De milyen mértékben számolunk templomainkban, gyülekezeteinkben az égi szent láng fellobbanásával, meglepetéseivel, éltető erejével? Nem inkább az "önkéntes tűzoltókra" számítunk? Azokra, akik szerint gyanús, veszélyes, sőt egyházromboló minden új, minden, ami nem megszokott... Az "önkéntes tűzoltók" ott voltak már az első pünkösdkor is, amikor igencsak a "megszokott liturgiától" eltérően alakultak az események . Hamar kész volt a fanyalgó, summás ítélet: a feltámadott Krisztusról ismeretlen erővel és tűzzel tanúskodó apostolok "édes bortól részegedtek meg" (ApCsel 2,13). A mindenkori - lelketlenül lelkes - önkéntes tűzoltóknak szól Jézus döbbenetes figyelmeztetése: "...ha valaki a Szentlelket káromolja, az nem nyer bocsánatot..." (Mk 3,29)

Kísért a veszély, hogy langyosan temperált templomainkban pünkösdkor hűvös, lélek- és életszegény, erőtlen igehirdetések és álmos, örömtelen gyülekezetek emlékezzenek az egykori tűzre, a néhai Lélekre. Alapigénk segíthet elkerülni, hogy pünkösd nosztalgikus "lélekemlékünnepé" sorvadjon, amelyen az öregedő, fogyó és gyengülő egyház elmereng születése szép napjain, amikor szavának még vonzása, tüze és ereje volt...

A "Félünk vagy élünk?" dilemmája, a tűz képének paradox kettőssége jól érzékelhető a textusunkat magába foglaló bibliai fejezetben is. Az elején arról olvasunk, hogy az egyiptomi rabszolgaságból szabadult nép siránkozása miatt az Úr "haragra gerjedt. Fölgyulladt ellenük az Úr tüze, és belekapott a tábor szélébe." (4Móz 11,1) A folytatásban megenyhül Isten haragja. Bőségesen gondoskodik népe testi táplálékáról: a manna mellé fürjhús kerül a mennyei étlapra. Ezt követi a pünkösd ószövetségi evangéliuma: az Úr a nép hetven elöljárójának is ad Lelkéből, aki a táborban eddig csak Mózes által működött. A Úr tüze nem a nép ellen, hanem értük lobban lángra, és prófétálásra indítja a véneket.

A Szentlélek olyan láng, aki világít, de nem vakít el, megtisztít, de nem éget el, meleget áraszt, de nem perzsel meg. A Lélek sohasem arrogáns, hanem inkább toleráns. Ezt jól illusztrálja Eldád és Médád epizódja, akik a Lélektől provokálva, de Mózestől függetlenül kezdenek prófétálni. Józsué - az "önkéntes tűzoltó" - megpróbálja betiltatni Mózessel az "alternatív istentiszteletet". De Mózes tudja, hogy Isten Lelkét nem lehet kisajátítani, privatizálni, birtokolni és tetszés szerint osztogatni, mert Isten szuverén joga, hogy kinek, mikor, hol és hogyan ajándékozza oda! Jézus költői képével: "A szél arra fúj, amerre akar..." (Jn 3,8)

Józsuét ugyanaz a szűkkeblű, féltékeny indulat keríti hatalmába, amely később az újszövetségi tanítványokat is, amikor el akarják némítani a Jézus nevében gyógyító ördögűzőt, mert nem őket követi, majd pedig mennyei tűzzel kívánják felégetni a barátságtalan samáriai falut. A Mester kemény szavakkal próbálja kiűzni tanítványaiból a félelem, a szűkkeblűség, a kicsinyes bosszúállás lelkületét. Jézus, akinek lelkülete egy a Szentlélekkel, "nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse" (Lk 9,56). A Lélek kiszabadít szorongó, önző kis világomból, újra összekapcsol a Teremtővel, akit általa "mi Atyánk"-nak szólíthatok. A Lélek juttatja eszembe mindazt, amire Jézus tanított, ami nem csupán az enyém, amivel tartozom a világnak, amiről mások előtt tanúskodhatom a tőle kapott erővel (lásd ApCsel 1,8).

A prófétaság lelke nem a jóslás lelke. A próféta "előadó", aki Isten akaratát szólaltatja meg, hirdeti, közvetíti. Anynyiban "látnok" és jövőbe mutató, amennyiben Isten igéje mindig élő és ható, az ember igazi jövőjét munkáló erő.

Textusunk végén Mózes fantasztikus távlatokat nyitó, közbenjáró imádsága esélyt, bátorítást kínál, hogy 2005 pünkösdje ne csupán emlékünnep legyen: "Bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és nekik is adná lelkét az Úr!" Évi igénk szerint Jézus Krisztus is a Lélek ajándékát, új pünkösdöt kér övéinek: "...könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited" (Lk 22,32a).

Hála Istennek és az ő Fiának: újra "tűzveszélyes" hellyé, közösséggé válhat egyházunk!

Imádkozzunk! Urunk, bocsásd meg, hogy sokszor félve, ridegen, csak múlt időben beszélünk Lelked ajándékairól. Tedd számunkra élő valósággá a pünkösdi csodát! Ébreszd fel, újítsd meg, forrósítsd át egyházadat! Tűzoltókból formálj égi szent lángod továbbajándékozóivá bennünket! "Tüzed, Uram, Jézus / Szítsd a szívemben..." Ámen.

Gáncs Péter