Gyermekvár

A Gyermekvár negyedik részéhez érkeztünk. Füller Tímea segítségével már megismerkedhettetek Jónával, a képzeletbeli kisfiúval, aki a kapernaumi százados házában lakik; édesanyjával, akit mindenki csak Eszter mamának hív, és Simonnal, Jóna kis barátjával. Ők ketten sok csodát látnak Jézus földi életéből, amelyeket el is mesélnek nektek. Minden történet végén egy-egy rejtvényt oldhattok meg. A helyes megfejtést minden alkalommal küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hetedik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő értékes könyv- és játékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hétszer kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen.

Nem tudom, ti mit gondoltok erről, de szerintem a lányoknál furcsább teremtmények nincsenek a kerek világon. Komolyan! Még a tevék esetében is jobban ki tudom számítani, hogy mit fognak csinálni, mint ezeknél a különös lényeknél... Egyszer sírnak, máskor nevetnek, és sose érti az ember, hogy mitől.

Az összes lány közül, akit ismerek, a legnormálisabb Judit, Jairus bácsiék kislánya. Egész okos, és nem nyújtja rám sose a nyelvét. Akkor nevet, amikor vicceset mondok neki, és akkor sem bőg, ha meghúzom a haját, hanem csak megrángatja a fülemet. Simon szerint tetszem neki, bár ezt nem tudhatjuk biztosan. Ha nem áruljátok el senkinek, akkor megsúgom nektek, hogy nem is bánnám.

Valamelyik nap jól megijesztett minket ez a lány! Képzeljétek, nagyban játszottunk az udvarukon, amikor egyszer csak bumm, összeesett, és csak feküdt a földön mozdulatlanul. Simon azt gondolta, hogy bohóckodik. Mellétérdelt hát, és egy fűszállal megbirizgálta a nyakát, hogy Judit elnevesse magát. De nem nevetett. Amikor megláttam, hogy mekkora kavicson koppant a feje, nagyon megrémültem. Beszaladtam a házba, és hívtam az anyukáját. Futottak is a szülei, amilyen gyorsan csak tudtak. Rögtön látták, hogy nagy a baj. Az apukája orvosért sietett. Mi tétován kóvályogtunk az udvaron egy darabig, aztán motyogtunk valami köszönésfélét az ajtófélfának, mert más nemigen figyelt ránk, és eloldalogtunk.

Simonék csak két házra laknak Juditéktól, így hozzájuk mentünk játszani. Ám nem ment jól a játék, Simon is kedvetlen volt. Kicsit tébláboltunk még náluk, aztán visszaóvakodtunk megnézni, hogy mi történt Jairus bácsiéknál azóta. Éppen akkor kísérték ki az orvost, a házból pedig Judit anyukájának zokogása hallatszott. Odamentem a doktor bácsihoz, hogy megkérdezzem, hogy van Judit. Sóhajtva borzolta meg kócos hajamat.

• Bizony nincsenek jó híreim. A barátnőtöknek valami komoly belső vérzése lehet. Csak az Isten tudja, lábra áll-e még valaha - mondta szinte saját magának.

Jaj, nagyon megrémültem. Hát az nem lehet, hogy Judit beteg maradjon! Görcsösen ökölbe szorítottam a kezem, olyan dühös lettem a világra. Elrúgtam egy kavicsot, de olyan erővel, hogy nekem fájt. Simon ekkor megrángatta a ruhámat, és félrehívott.

• A nagymamámat is meggyógyította! - súgta a fülembe, és ettől hirtelen kisütött a nap a lelkemben. Hát persze! Ez az! Jézusnak kell szólni! Mire én föleszméltem, Simon már szólt is Jairus bácsinak. Ő egy pillanatig maga elé nézett elgondolkodva, majd Jézusért szaladt.

Mi megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. De mindjárt kiderült, hogy korán örültünk, mert a következő percben hirtelen éles sikítás hasított a levegőbe.

• Nem lélegzik! Segítsen valaki! Kérem! - Judit anyukája rontott ki az udvarra, és mi rémülten bújtunk össze Simonnal. Csak lapultunk a fal mellett, és tehetetlenül, értetlenül bámultuk, ahogy megtelik a ház síró asszonyokkal. A jajgató nénik jelenléte azt jelentette, hogy Judit nincs többé közöttünk.

Ekkor érkezett meg Jézus. Dühös voltam rá. Haragudtam, amiért nem jött korábban. Miért nem volt itt, amikor annyira kellett volna a segítsége? Csalódtam benne, és ettől üresnek és gyengének éreztem magam. Nem értettem, miért megy be mégis a házba, és miért küldi ki a siratókat.

Aztán egyszer csak kinyílt az ajtó, és Judit jelent meg a küszöbön. Az arca még kicsit sápadt volt, de a szemében huncut kis fények cikáztak. Éppen egy árpacipócskát majszolt önfeledten. Értetlenül néztünk össze Simonnal, és a kint várakozó felnőttekkel együtt döbbenten bámultuk a csodát. Judit meg odajött egyenesen hozzám, és azt kérdezte:

• Mit néztek? Ti is megéheztetek? - azzal letört a cipóból két kis sarkot, hogy nekünk adja.

1. Írd a megfelelő helyre a betűket! Ha a helyes sorrendben összeolvasod őket, megtudod, hogy mit mondott Jézus Jairusnak.