Evangélikusok

Az elmúlt napokban csendben eltávozott közülünk valaki, akinek mérhetetlenül sokat köszönhet sokat szenvedett hazai egyházunk. Igehirdetői, lelkipásztori és teológiai szolgálata mélyrehatóan meghatározta, formálta egyházunk útját a mögöttünk hagyott "rettenetes évszázad" legnehezebb évtizedeiben. De sokan járjuk még ma is ezt a földi vándorutat olyanok, akiknek személyes életére ugyancsak döntő, meghatározó indítást adott. Legyen ez a megemlékezés szívből jövő hálaadás Isten színe előtt mindkét szolgálatáért!

Családjának mindkét ága evangélikus volt, nemzedékek hosszú során keresztül. Szülei - mint maga írja - egyszerű emberek voltak, akik azonban hitben és önfeláldozó, példamutató szeretetben nevelték föl hat gyermeküket. Több mint kilenc évtizedet átfogó, hosszú életútjának négy fő szakaszát - felejthetetlen módon - így mutatta be utolsó előadásában, melyet 2002 decemberében tartott a kelenföldi gyülekezetben.

"Életének tavasza" két évtizedet fogott át (1921-1941), és három helyhez köthető. A messze földön híres Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium biztos alapot és meghatározó indíttatást adott egész életére; először - nyolc éven keresztül - mint fasori diáknak, majd évekkel később három éven át mint fasori vallástanárnak. Ezt követően a soproni evangélikus hittudományi karon töltött tanulmányi évek ismertették meg vele a lutheri-reformátori teológia igei hűségét és kimeríthetetlen gazdagságát. Scholz László főleg három soproni egyetemi professzorának - id. Prőhle Károlynak, Karner Károlynak és Deák Jánosnak - a hatását emelte ki előadásában. Életútjának harmadik, alapvető színtere a Deák tér volt, ahová Raffay Sándor püspök hívta meg - Urbán Ernővel együtt - segédlelkészi szolgálatra. Ezek az évek határozták meg egész életének és egyházi szolgálatának az alapirányát: az igei-reformátori teológia mint szilárd alap iránti elkötelezettséget, a gyülekezeti igehirdetés és a lelkipásztori szolgálat boldogító örömét, valamint a gyülekezeti és lelkészevangélizációk végzését Gyenesdiáson és szerte az ország gyülekezeteiben. Deák téri szolgálata közben a berlini Collegium Hungaricumban is töltött két állami ösztöndíjas, értékes tanulmányi esztendőt (1935-1936).

"Élete nyarának" küzdelmesen nehéz, de gazdagon gyümölcstermő és boldog korszaka volt huszonhárom évig tartó (1941-1964) zuglói szolgálata, melyet először a fasori gyülekezetről leválasztott, akkor még külterületi, templom és parókia nélküli "zuglói lelkészi körben" kezdett meg, de a második világháború, az orosz megszállás és az egyházüldöző Rákosi-diktatúra legnehezebb éveiben is végzett, majd a szerveződő, önállóvá lett és templomát is fölépítő zuglói gyülekezetben folytatott. Időközben a már országszerte ismert, fiatal lelkészt elnökévé választotta a Magyarországi Evangélikus Lelkészegyesület, emellett a Lelkipásztor című teológiai szakfolyóirat szerkesztője lett. Gyenesdiási lelkészevangélizációi, illetve az 1956-os nemzeti forradalom idején és ezt követően tartott lelkes-viharos lelkészkonferenciáink mindannyiunk számára, akik átélhettük őket, egész életünkre felejthetetlenek maradtak. Mindezek együtt, emellett pedig Ordass Lajos püspökkel való testvéri kapcsolata és a forradalmat követő megtorlás közös elszenvedése, a gyülekezeti és egyházi szolgálatból való száműzetésük mégis ezt a huszonhárom esztendőt tették "életének nyarává", vagyis legjelentősebb és leggazdagabb termésű korszakává a zuglói gyülekezetben.

"Életem ősze" - a lelkész így nevezte életútjának a zuglói éveket követő harmadik, nehéz időszakát. Szeretett és virágzó gyülekezetéből, végre felépült templomából az Állami Egyházügyi Hivatal parancsára az akkori egyházi vezetőség egy Budapesttől távol eső kis gyülekezetbe, Hatvan-Gyöngyösre és szórványaiba száműzte. "Ugyanúgy prédikáltam én ott is, mint a Deák téren és Zuglóban, de a fájdalom ott volt a szívemben" - mondta száműzetése két hosszú és nehéz évtizedéről. De békével hordozta keresztjét családjával együtt, az őt hálás szeretetével körülvevő kis gyülekezet és szórványai hűséges lelkipásztori szolgálatában.

"Életem tele" - így jelölte meg utolsó előadásában nyugdíjaskorának két évtizedét (1985-2005), melyet Budapesten, kelenföldi otthonában töltött családja, felesége, gyermekei és tizennyolc unokája szeretetétől körülvéve. Eleinte még nyugdíjasként is sokfelé szolgálhatott Isten igéjének hirdetésével és a lutheri-reformátori teológia gazdag kincseivel, de egy öt évvel ezelőtti súlyos balesetben elszenvedett csonttörése végleg otthonához kötötte. Mi, akik még ezután is találkozhattunk vele, csodáltuk lelki-szellemi frissességét: a lélek győzelmét a test gyengeségei fölött. Továbbra is fáradhatatlanul írta napról napra híressé vált "négysorosait", ezeket a rövid, verses igehirdetéseket, amelyeknek a száma a hosszú évek során elérte a hatezret. Féltő szeretetével, imádságaival kísérte egyházunk életét és szolgálatát ebben az Istentől elforduló, énközpontú - és ezért szeretet nélküli -, boldogtalan mai világban.

Valaki, akinek hazai egyházunk mérhetetlenül sokat köszönhetett újkori történelme legnehezebb évtizedeiben, csendben eltávozott közülünk. Osztozunk családja, szerettei mély gyászában, és fájdalommal veszünk búcsút tőle itt, ebben a földi világban. De nem búcsúzunk el tőle véglegesen. Hitünk bizonyosságával tudjuk és valljuk: a földi halál nem a vég, hanem egyben a kezdet is. Isten végtelen kegyelméből az igazi, teljes élet kapuja mindazoknak, akik hitben és szeretetben járták végig földi életük sok próbatétellel és szenvedéssel kikövezett útját.

Krisztus-hitünknek ezzel a vigasztaló és szilárd reménységével búcsúzunk, és várjuk, hogy Urához hazatért testvérünket boldogan viszontlássuk Isten örökkévaló országában.

Dr. Nagy Gyula