Liturgikus sarok

Istentisztelet és ... 2.

A liturgikus istentisztelet fogalma és jelentése viszonylag letisztult. Hétköznapi értelemben az egész gyülekezet liturgikus cselekményét, ünnepét jelöli. Az istentiszteleten a gyülekezet hite válik láthatóvá ének, imádság, ige és úrvacsoravétel formájában.

Hogy mit is értünk ma kegyesség alatt, azt ezzel szemben sokkal nehezebb megfogalmazni. A köznyelv a kegyesség szót legtöbbször a megjátszott vagy túlerőltetett vallásosság megjelölésére használja, így annak pozitív jelentéstartalma rejtve marad. Pedig a szó eredeti jelentése: istenfélelem, azaz az Isten jelenlétében folytatott életvitel. Az utóbbi évtizedekben a spiritualitás fogalmának a kegyesség szó helyett való használata egyre elterjedtebbé vált. A legtöbben azonban spiritualitás alatt valamiféle belső, lelki folyamatot vagy érzületet, esetleg keleti vallási technikákat értenek. Az új kifejezés tehát inkább csak növelte a bizonytalanságot a kegyesség mibenlétét illetően.

A kegyesség/spiritualitás konkrét megvalósulásának mikéntjét tehát bizonyos homály fedi. S ez a bizonytalanság csak fokozódik, ha a kegyességről az istentisztelet kontextusában kell gondolkodni.

Először álljon itt egy rövid mondás a Krisztus születése utáni 3-4. századból, mely arról szól, hogy miben látta egy Antonius nevű remete a kegyesség titkát. A kereszténységnek ebben az időszakában a pusztai remeték - az akkori egyház bürokratizálódása miatt - a lakott vidékektől elhúzódva, legtöbbször magányosan éltek. Fő foglalatosságuknak a munkát és az imádságot tekintették. A közelben lakók azonban gyakran keresték fel őket személyes kérdéseikkel, hogy útmutatást kapjanak tőlük. A remeték válaszait később feljegyezték, s Az atyák mondásai címmel összegyűjtötték. Ebből a gyűjteményből származik az alábbi idézet, mely tömören világít rá arra, hogy mi is a kegyesség: "Valaki egyszer azt kérdezte Antonius atyától: mit tegyen, hogy Isten tetszését elnyerje. Az aggastyán a következő választ adta: >>Kövesd azt, amivel megbízlak! Bárhova mész, mindenütt tartsd szem előtt Istent. Amit teszel vagy amit mondasz, arra keress tanúbizonyságot a Szent Írásokban. Ha pedig valahol letelepszel, onnan ne távozz el könnyen. Erre a három dologra figyelj, és megtalálod az üdvösséget.<<"

Antonius (körülbelül Kr. u. 251-356) három válasza a kegyes ember három legfontosabb ismertetőjegyét rajzolja elénk.

Az első Isten jelenlétének tudatosítása. Az a kegyes ember, aki mindenütt számol Isten jelenlétével, aki Isten jelenlétében éli az életét. Antonius ezt így fogalmazta meg: "Bárhova mész, mindenütt tartsd szem előtt Istent." Szavaiban az a zsidó-keresztény hittapasztalat tükröződik vissza, hogy Isten mindenütt jelen van. A 139. zsoltár felismerése csendül itt meg (mely akár félelmet is ébreszthet), miszerint Isten szüntelenül látja, tudja, hogy merre indul, mit gondol az ember. Nincs olyan zuga a világnak és az emberi életnek, ahová ez az isteni pillantás be ne hatolna. Ez a zsidó-keresztény életvezetés forrása: Isten mindenütt jelen van. Antonius erre a mindenütt jelen lévő, mindent figyelő Istenre irányítja a hétköznapokban is a figyelmet.

A kegyes ember másik jellemzője a Szentírással és a kinyilatkoztatással való foglalkozás. Tettei, szavai mintegy a Bibliából születnek. Ahogyan Antonius mondta: "Amit teszel vagy amit mondasz, arra keress tanúbizonyságot a Szent Írásokban." A mindenütt jelen lévő Istennel való találkozás legközvetlenebb helye - az egyház tanítása és hagyománya szerint - a kinyilatkoztatott igében van. Antonius tanácsa az igében való elmélyülés napi gyakorlatára céloz. Hogy mindez milyen formában megy végbe (imádság, meditáció, zsoltározás stb.), azt a remete nyitva hagyja. Számára a gyökér a döntő, amelyből a kegyesség táplálkozik.

A kegyes ember harmadik ismertetőjegye a saját hivatásban, környezetben való kitartás-megmaradás. Az a kegyes ember, aki társadalmi, geográfiai, szociális helyét Istentől kapott ajándékként éli meg, s ezért azok mellett, azokban hűségesen kitart. Antonius ezt ebben a mondatban sűríti össze: "Ha pedig valahol letelepszel, onnan ne távozz el könnyen."

Izrael számára a hosszú pusztai vándorlás Kánaán földjén ért véget. Ezt az országot kapták lakóhelyül az őket éjjel-nappal vezető Istentől. Ez a föld ezért számukra Isten gondoskodásának, jóságának fizikailag is megtapasztalható jele volt. Tehát az az otthon, az a környezet, az a hely, ahol élünk, Istentől készített hely a számunkra. Antonius szerint ahol és amire elhívattunk, ott és azt kell tovább művelnünk és őriznünk (1Móz 2,15). A remete szavai az egy helyen maradásról különös aktualitással bírnak egy olyan korban, amely szüntelenül a mást és mindig az újat keresi.

Percze Sándor