Keresztény szemmel

"Hitre a gyengéknek van szükségük, akik nem mernek szembenézni az élet realitásával" - mondják cinikusan a magukat felvilágosultnak vélő szkeptikusok. Aki azonban valaha is próbára tette a hitét, az tudhatja, hogy egyáltalán nem gyávaságra vall az Isten ígéreteibe vetett bizalom! Ilyenkor ugyanis el kell engedni a korábban használt kapaszkodókat. Ki meri azt állítani, hogy könnyű Isten cselekedetére várva látszólag tétlennek lenni, amikor utána is nyúlhatnánk a kínálkozó lehetőségeknek? Hiszen ilyenkor gyakran sürget az idő, kérdőre vonnak az emberek, szorít a helyzet, de talán még csábító lehetőségek is kínálkoznak.

Isten szeretne megtanítani bennünket a feltétlen bizalomra, hogy ne csak akkor forduljunk hozzá, ha már minden lehetőségünkből kifogytunk, és kétségbeestünk tehetetlenségünk miatt.

Ezt a bizalmat azonban nem lehet megközelíteni az emberi logika kitaposott ösvényén. Hiszen ami logikusan kikövetkeztethető, ahhoz nincs szükség egy szemernyi hitre sem. A hit nem szerezhető meg tapasztalati úton sem. Hogy ez mennyire így van, arra jó példa Isten pusztában vándorló népe, amely a számtalan átélt csoda ellenére is hitetlen és bizalmatlan maradt Isten iránt. Hogyan lehet bízni Istenben? Sajnálatos módon nincs recept a hitre. Nem mondhatjuk, hogy tedd ezt és ezt, és akkor bízni fogsz az Úrban. A hit titok.

Talán többen hallottak már az olvasók közül a "bungee jumping" elnevezésű extrém sportról. Ennek gyakorlói egy szédítően magas szikláról vagy hídról ugranak le úgy, hogy csak egy vékony gumikötél rántja őket vissza a zuhanás végén. Aki először próbálja ki ezt az ugrást, azt nem lehet meggyőzni észérvekkel arról, hogy nem veszélyes, amire készül. Nem nyugtatja meg őt, hogy milyen nagy a gumikötél szakítószilárdsága, nem győzik meg az arról szóló statisztikai adatok, hogy alig történt még halálos baleset a hajmeresztő mutatvány miatt. Az sem bátorítja a próbát tevőt, ha kiáll a sziklafal szélére, és barátkozik a szédítő mélységgel. Az ugráshoz bizalom szükséges.

A hit ugyanilyen ugrás, csak ez esetben Isten ígérete helyettesíti a gumikötelet, annak szakítószilárdságát; megtartóerejét pedig az ő személye szavatolja. Aki "kipróbálta" már az Isten iránti bizalmat, az tapasztalatból tudja, hogy ez "ugrás a biztosba", de aki nem mer Istenre hagyatkozni, annak ez az "ugrás" mindig rémítő marad. A kételkedő szeme előtt csak a mélység tátong, és az, hogy bolondnak kell lenni ahhoz, hogy az ember elrugaszkodjon a biztonságot nyújtó helyzetből a teljes kiszolgáltatottságba.

Isten azonban azt várja tőlünk, hogy próbára tegyük őt, és megtapasztalásaink alapján alakuljon ki bennünk a bizalom. Ezt a ráhagyatkozást azonban gyakorolni kell. Nem lehet azt mondani: tegnap már bíztam Istenben, tehát innentől kezdve ez automatikusan működik majd. Mindig át kell élni azt a pillanatot, amikor az ember képletesen "elrugaszkodik" a biztonságot nyújtó dolgok közül, és kiszolgáltatja magát Istennek. Nem könnyű saját akaratunk ellenében meghozni a döntéseket, és Istenre hagyatkozni, hiszen ilyenkor félre kell tenni azt a gondolkodásmódot, hogy a saját dolgaimhoz én értek a legjobban.

Emlékszünk az evangéliumi történetre, amelyben Jézus a templom perselyét figyeli. Sorban mennek el mellette a gazdag emberek, akik nagy összegeket dobnak a perselybe, de Jézus szó nélkül hagyja ezeket az adományokat. Egyetlen esetben szólal csak meg, amikor egy özvegyasszony két fillért dob a perselybe. Ez az összeg ugyan jelentéktelen, de Jézus azt is látja, hogy az özvegynek nem maradt semmije, mégis bizalommal odaadta utolsó fillérjeit is Istennek, kiszolgáltatva magát neki. Ez volt az igazi ugrás a biztosba. Az özvegy a két fillérjéből nem tudott volna életben maradni, de mivel Istennek adta minden vagyonát, cserébe Isten vállalta a garanciát arra, hogy életben tartja.

Ha ma nem is látjuk Jézust a persely mellett ülni, azt azért tudhatjuk, hogy mindig figyelemmel kíséri, és sohasem hagyja válasz nélkül hitbeli ráhagyatkozásunkat.

Horváth Mária