Orgonista, karvezető, zeneiskolai zenetanár, oktat az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, s közben - tanulmányai megkoronázásaként - zenetudományi dolgozatát készíti a Zeneakadémián. A hallgatói körében népszerű tanárral, az egyház csendes munkásával, a cinkotai gyülekezet kántorával beszélgettünk.
Hogyan került kapcsolatba az egyházzenével?
Édesanyám korábban Pécsett, később Kőbányán volt kántor, így voltaképpen már születésem előtt kapcsolatba kerültem az egyházzenével. S mert édesapám felügyelő volt ugyanott, nem csoda, hogy nővéremmel gyakorlatilag a templomban nőttünk fel, hiszen mindig ott voltunk, ha valamilyen alkalom volt. Bevallom, sokszor nem értettem a beszédet, és igazán csak azt szerettem, amikor elkezdődött az éneklés. A zene már akkor is elvarázsolt, és ez mind a mai napig így van.
Mondhatjuk akkor, hogy egyenes út vezetett a zenei pályára?
Nem. Sokáig kérdéses volt, hogy merrefelé indulok. Abban az időben kántor, esetleg orgonista lehetett valakiből, de más területtel foglalkozni - mondjuk kimondottan egyházzenésznek tanulni - nem volt lehetőség. Hogy egyáltalán zenész lettem, az a zongoratanárnőmön múlott, aki errefelé irányított, mert úgy gondolta, hogy semmi mással nem fogok tudni foglalkozni, csak a zenével. S mivel sokkal több minden érdekelt, mintsem hogy egy hangszerre feltéve az életem - bár a cselló szóba került - szólista legyek, nem maradt más hátra, mint az, hogy karvezetőire menjek. Ez az a terület, amely biztosítja, hogy a legsokrétűbben foglalkozhassam a zenével.
Egyházzenével foglalkozni nem jelenti a kiugrás, a karrier lehetőségét, sem különlegesen magas társadalmi elismertséget. Miért nem maradt civil területen, ahol ígéretes pályát választhatott volna?
Ha karriernek a zenekar-vezetői vagy a zeneiskola-igazgatói állásokat tekintjük - ahová az évfolyamtársaim eljutottak -, ezt valóban számításba lehetett volna venni. Azonban tőlem mindig távol állt, soha nem vonzott a vezetői pozíció. Viszont szeretek - a szó nemes értelmében - emberekkel foglalkozni. Egyházzenei érdeklődésemnek megfelelően pedig csábított az a lehetőség, hogy külföldre menjek tanulni. Az első kínálkozó lehetőségről - egy izlandi ösztöndíjról - a zord kinti viszonyok miatt lemondtam, így Trajtler Gábor tanár úr javaslatára Németországba mentem. Három évet töltöttem kint. Ott vált végérvényessé, hogy a továbbiakban egyházzenével fogok foglalkozni. Egyebek között azért is, mert ebben tudom a legjobban megvalósítani a sokszínűséget. A kinti évek alatt orgonáltam, csellóztam, harsonáztam, ütőhangszereken játszottam, énekeltem... Ami ebben a legjobban megragadott, az az volt, hogy a gyülekezetben, ahol szolgáltam, erre valóban szükség is volt. Nagyon izgalmasnak találom az egyházi zene ilyen sokféleképpen, sokfelől való megközelítését.
Azért vonzódik az egyházi muzsikához, mert jobban ki tudja fejezni a hitét, vagy éppen fordítva: hívőként hitelesebben tudja megszólaltatni a zenét?
Sokszor van olyan érzésem, hogy "a szavakat" már mindet elmondtuk. Minden, amit szavakkal egyáltalán el lehet mondani, már elhangzott, így már nem tudunk újat mondani. Így számomra nem a beszéd a járható út; sokkal távolabb áll tőlem, mint a zenei kifejezés. Másrészt amúgy sem tartozom azok közé a keresztények közé, akik szeretnek és tudnak is beszélni a hitükről. Viszont úgy érzem, hogy a zenében mindez nemcsak megoldható, de sokkal könnyebb is kifejezni, tehát a magam hitét is sokkal könnyebben meg tudom élni. Hiszen a zenében számomra minden megjelenik, ami mondjuk egy prédikációban is benne van.
Vagyis nemcsak aláfestésnek, az élmény fokozásának tartja a zenét, hanem a szertartás részének, amely hozzá is tesz valamit?
A legtöbbet azzal teszem hozzá, ha énekelek. Mert az átélt énekléssel szebbé, kifejezőbbé, igazabbá, gazdagabbá tehetjük nemcsak a szertartást, de a hitünket is. Talán nem véletlen, hogy otthon, a gyülekezetben is azt szeretik legjobban, ha nem csak orgonálok, hanem énekelek is.
A kántori munka igazából nem családbarát foglalatosság, hiszen leköti az édesanyát, amikor együtt lehetnének. Csökken a közösen eltölthető szabad idő, kevesebb vasárnapi programra van lehetőség.
Igen, de a szombat azért a rendelkezésünkre áll. S miután a férjem is kántor, meg tudjuk osztani egymás között az alkalmakat, ami - kétgyermekes édesanyaként - bizony nagy segítség. De közösen is tudjuk végezni a szolgálatot, hiszen ha az énekkar fellép, ő orgonál, én pedig az énekkart vezetem. Ám tény, hogy nálunk nehezebb a család életét szervezni, de valamennyien tudjuk, elfogadjuk, hogy szolgálatunknak ez a sajátossága, ez az "ára".
A doktori értekezésén dolgozik. Mi a szakterülete?
Egyházzene szakon végeztem, a terület pedig, amellyel foglalkozom, Felix Mendelssohn-Bartholdy egyházzenéje és a 19. századi porosz liturgiai reform.
Hittudományi egyetemünk levelező tagozatán egyházzenét tanít, és igen kedvelt a hallgatók között. Hogyan éli meg ezt a népszerűséget?
Nagyra értékelem. Valószínűleg azért lehet, mert ez az, amit a legjobban szeretek csinálni. Ami nem jelenti azt, hogy ne szeretnék tanítani zeneiskolában, vagy ne tartanék szívesen szolfézst kicsiknek, de nagyobbakkal, még inkább felnőttekkel vagyok a legszívesebben. Pedig a Zeneakadémián - annak idején - erre valójában nem készítettek föl minket, így sok mindenre magamnak kellett rájönnöm. S mert egyetemünkön a levelező tagozaton tanuló hittantanárok oktatásában a kezdetektől fogva részt veszek, már nemcsak megfelelő tapasztalatom, de kellő rálátásom is van erre az oktatási területre.
)