A hét témája

Hetvenéves vagyok! A templomok életében egyáltalán nem nagy kor ez: hétszáz, ezerhétszáz, sőt még ennél több évesek is vannak közöttünk. Ifjúnak számítok hát, de évtizedek óta elárvult vagyok. Magányosan állok a puszta szélén, mint egy szükségtelenné vált melléképület. Vakolatom lepergett, a tetőm itt-ott beázik, a toronysisakom ütött-kopott: fiatal korom ellenére az öregedés jeleit mutatom. Pedig csak árva, elhagyatott és elhanyagolt vagyok.

De nem is a külsőm állapota a legrosszabb. Hiszen az építőim hetven évvel ezelőtt a régi mesterek gondosságával, alaposságával építettek fel, szilárd az alapom, tartósak a falaim, a tornyom is határozottan mutat az ég felé, Isten felé. Attól szenvedek vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre, hogy rettenetesen, iszonyatosan üres vagyok. Ősztől tavaszig néha egy-egy egér betéved ugyan a padjaim közé, védelmet keresve a zord idő ellen, de különben üresen állok. Néhányan még éneklik az éneket, hallgatják az igehirdetést, de olyan kevesen vannak, hogy talán egy teljes padot sem töltenének meg. Ez rettenetesen fáj. Azért is fáj, mert akik nem találnak ide, bizony nem találnak oda sem, ahová tornyom mutat: Isten országába.

Fáj, nagyon fáj, hogy vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre üres vagyok, és talán felesleges is. Inkább bontsatok le, de ne vessetek meg! Nem tudom, hogy kibírok-e újabb hetven évet ilyen elhagyatottan, árván és magányosan. Szánakozva nézem az itt erőlködő papokat, akik vasárnaponként megújulásért könyörögnek, s néha bánatomban szeretnék rájuk dőlni, hogy együtt halljunk meg, mi, feleslegesek. Pedig viharzó tengeren nem lenne szabad eldobni az iránytűt. Az élet pedig viharzó tenger. S a templomok az élet iránytűi: mutatják, hogy merre van az igaz út.

Árva templomként állok itt, pereg a vakolatom, mintha csak a könnyeim peregnének, de nem magam siratom. Az utat tévesztett, engem kerülő elveszetteket siratom, s azt, hogy feleslegessé lettem számukra itt a puszta szélén. Mert feleslegessé lett az élet egyetlen erőforrása, Isten szent igéje. Isten háza vagyok, még így haldokló állapotomban is, bennem szól a szent szó - az életet hirdető ige, hogy vigasztaljon bánatban, gyászban, magányban, halálban. Itt szól, hogy erőt adjon az élet küzdelmeiben, és bűnbocsánatot hirdessen. Még szól, ha visszhangtalanul is, de nem tudom, meddig. S félek, hogy eljön a halál pillanata: az, amikor már ők néhányan sem lépik át küszöbömet. Ezt nem szeretném megérni, inkább nyíljon meg alattam a föld, inkább bomba találjon el, de ez a szörnyűséges, lassú halál mindennél borzalmasabb. Ennél csak a kárhozat lesz sokkal szörnyűbb. Nagy fájdalmam az üresség, a feleslegesség. Isten háza árva, elhagyatott - így vagyok. Még vagyok! Még szól a harangom is, még hívogat. Még...

Így sírdogált és sóhajtozott egy árva templom valahol Magyarországon, valahol délen, valahol, ahol árván, magányosan és kopottan áll. Pedig ahol feleslegessé válik a templom, oda hamarosan beköltözik a pokol. Azzal pedig a fájdalom, a magány, a keserűség, a tehetetlenség, a szegénység. Isten háza némán beszél. "Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!" (Jel 2,7; 2,11; 2,29; 3,6; 3,13; 3,22)

A templom fájdalmát és sóhajait meghallotta és lejegyezte:

Ribár János