Keresztény szemmel

Jelképes talán, hogy ebben az esztendőben a Szentlélek életet lobbantó, tüzes lángnyelveinek ünnepét, a pünkösdöt a "fagyosszentek" állják körül a naptárban: Pongrác, Szervác, Bonifác, Orbán... A népi megfigyelés már ősidőktől e nevekhez kötötte a nagy éjszakai lehűléseket, amelyek az idén nemcsak az ünnep előestéjére, de utójára is esnek. Mintha prédikálna a népi tapasztalat: nem maradtunk-e a pünkösdi tűzvihar után is fagyosak? Az egyházi esztendő utolsó nagy ünnepei után nem ütközik-e a növekedés "ünneptelen" ideje kemény, jeges klímába életünkben, gyülekezetünkben? Nem szenved-e miattunk, fagyosszentek miatt idén is súlyos károkat Isten szántója és szőleje?

A fagyosszentek most nekünk prédikálnak, megfagyott életű, alig-alig lelkesedő, a tettek előtt rendre megtorpanó evangélikusoknak. Pongrác, Szervác, Bonifác és Orbán, az ókor keresztény vértanúi minket kérnek számon.

Pongrác édesapja az utolsó nagy keresztényüldöző római császár, Diocletianus barátja és hadvezére volt, akinek római birtokait korai halála után a család gondozta. Itt találkozott a tizennégy esztendős Pongrác a menedéket kereső római püspökkel, aki vértanúsága előtti utolsó szolgálataként megtérítette őt és övéit. A besúgók hamar nyomukra juttatták a császárt, aki hivatallal, pénzzel és a régi barátságra hivatkozva akarta lekenyerezni és tagadásra bírni az ifjút. Pongrác nem engedett a kísértésnek, ezért lefejezték.

Szervác püspök a gallokra törő idegen pusztítók ellenében akarta megvédelmezni népét, ezért imádságban vitte Isten elé övéi nyomorúságát és bűneit. Látomásban kapott választ: Isten büntetését ugyan nem kerülhetik el, de az ő városát nem éri bántódás.

Bonifác egy Aglaja nevű gazdag nő gazdasági ügyvivője volt, mellékesen pedig a szeretője is. Aglaját az idő múlásával egyre inkább gyötörte a lelkiismeret a tisztességtelen viszony miatt, s szeretőjével abban egyezett meg, hogy az elmegy a keresztényüldözéstől hangos Tarzuszba, hogy a vértanúk példájából erőt meríthessenek életük megváltoztatására. Bonifác a vértanúk helytállását látva maga is keresztény hitre tért, ezért őt is megkínozták és kivégezték. Tetemét végül a vezeklő Aglaja temettette el odahaza.

Orbán Róma püspöke volt, az üldözések idején a ma is jól ismert katakombákban bújt meg üldözői elől, és ott tartott istentiszteleteket. Végül mégis a nyomára bukkantak, s a kínvallatások után a keresztény vértanúk sorsában osztozott.

Pedig mindez másként is történhetett volna. Pongrác engedhetett volna Krisztus követésével szemben a fényes pálya vonzásának, a politikai és gazdasági realitások meggyőző erejének, és rezzenéstelen arccal eladhatta volna magát. Szervác nyugodtan legyinthetett volna, távol tarthatta volna magát a napi politikától - hiszen mi jogon védelmezhetné az egyház a reá bízottakat a hatalmasok marakodása közben? Bonifác békésen élhette volna az akkori és mindenkori paráznák zavartalan életét, s nem kellett volna oly sokat aggódnia szeretőjével együtt a lelkiismeret szava és Isten igéje miatt. Orbán pedig rejtőzött volna jobban el, akkor nem érhette volna baj, s nyugodtan gyakorolhatta volna vallását magában, hiszen ez éppolyan kedves Istennek, mint ha istentiszteletre járna.

Vajon mi, mai evangélikusok milyen utakon járunk? Nem ítél-e meg bennünket mindannyiunkat - a hivatalos ülések résztvevőitől kezdve a gyülekezeti tisztségviselőkön és tagokon át a passzívan otthon lapuló testvérekig - a májusi naptár, az elsikkasztott pünkösdi megújulás? Most még talán nem késő felengedni, fagyosszentek! Mert eljött a megújulás, a növekedés ideje!

Korányi András