Egyházunk egy-két hete

"...Abban a reménységben éltünk, hogy a lelkészi utánpótlás biztosításával, társgyülekezetek szétválasztásával és iskolahálózatunk kiépítésével újra a népegyházi keretek között tud élni evangélikus egyházunk. Szembe kell nézni azonban azzal a valós helyzettel, hogy gyülekezeteink többségükben zsugorodnak, a magyar lakosság fogyásából következően híveink létszáma is csökken. A jórészt egyébként is kis létszámú egyházközségek - főként falvainkban - még kisebbek lesznek. De a nagyvárosi gyülekezetek mutatói is fogyást regisztrálnak az esetek zömében.

Örvendetes módon vannak azért kivételek is. Valójában ott növekedik a gyülekezet, ahol - missziói nyitottsággal - a lelkész és munkatársi gárdája megjelenik a sehova sem tartozók szekuláris környezetében, s ezen az idegen talajon képes elvetni a magot úgy, hogy kikel, kicsírázik, szárba szökken, és kalászt érlel bőséges terméssel. Ezt az utat érdemes és szükséges minden gyülekezetünkben kipróbálni és követni.

Az elbizakodottságból, önteltségből az Isten iránti bizalom örömére kell ráébrednünk. Nemcsak gyülekezeti autonómia létezik, hanem a másik iránti felelősség is. Ott ér véget a magunk önállósága, ahol a másik léte fenyegetett, vagy érdeke sérül. Ezért a jövő evangélikus egyházában elképzelhetetlen, hogy az erősebb ne támogassa a gyengét.

Legtöbb gyülekezetünk önállóan nem tudja magát fenntartani sem lelkileg, sem szellemileg, sem anyagilag. Önrendelkezési joga a felnőtté vált, önmagát eltartani tudó személynek van. Igaz ez az egyház esetében is. Gyülekezeteink lelkészválasztása oly mértékben szorul törvényi revízióra, amilyen arányban az egyház egészének a spirituális szempontjai érvényesíthetőek. Sok lelkészünk nem a neki megfelelő helyen szolgál, épít vagy - rossz esetben - rombol. Ez káros az egyház egésze számára, akkor is, ha jelenleg nem törvénysértő. Az evangélium, a hit terjesztését veszélyezteti és akadályozza.

(...)

Az az elbizakodottság, amely főként nagyobb gyülekezetek részéről artikulálódik, és amely szerint ők szervezik, fenntartják magukat, de nehezen látnak túl saját gyülekezetük kerítésén, aligha tartható. Részint nem Istennek tetsző, részint pedig önteltséget mutat. Lehet-e boldog valaki, ha a szomszédja nélkülöz, vagy a testvére hiányt szenved?

A közönyből és hitetlenségből az evangélium iránti felelősség és a Krisztus-hit bizonyosságára kell ráébrednünk. Ebben a pontban az anyagi kérdésekről szólok. Napjainkban az állami támogatás mértéke csökken. Ezt már ez évi költségvetésünkben is láttuk, a külföldi segélyek pedig érdemben megszűntek vagy minimalizálódtak. Ebből következik, hogy a magunk felelősségének ezen a téren jelentősen növekednie kell. Éppen a mai nap az 1%-os adófelajánlás határideje. Nagymértékben függenek a jövő évi financiális lehetőségeink attól, hogy a jövedelemadót fizető híveink milyen arányban és öszszegben támogatják egyházunkat.

Alig merem leírni, milyen csekély mértékben folyt be támogatás híveink áldozatkészségéből egyházunk szolgálatának biztosítására. Sokak szemében az egyház szolgálata nem ér annyit, mint egy párthoz való tartozás, egy-egy egyesületi támogatás vagy klubfenntartás.

Mindez a lelkészi munka és a gyülekezeti élet kritikája is. Bizonyos, hogy az első a hitébresztés, a közösséghez tartozás öröme, s ezt követi az áldozatkészség. Ezen a helyen teszek javaslatot arra, hogy az aktív kereső gyülekezeti tagjainktól havi ezer forintot, nyugdíjasainktól havi ötszáz forintot javasoljunk olyan összegként, amelyet önként adhatnak gyülekezetük javára.

Egyszerűsíteni szükséges egyházszervezetünket. Az a tény, hogy a következő országgyűlés feltehetően regionális közigazgatási egységek kialakítására törekszik, felveti egyházunk szervezeti felépítésének újragondolását a távolabbi jövőben. Indokolhatja ezt az a szükséglet is, hogy tapasztalatunk szerint a lelkészi szolgálat egyre több tanácsoló jelenlétet (supervisio) igényel, ez pedig a kerületnél kisebb, a jelenlegi egyházmegyénél nagyobb területet és létszámot feltételez.

A kishitűség és kisebbrendűség téveszméjéből rá kell ébrednünk a lutheri örökség értékei mai megjelenítésének fontosságára. Sajátos tapasztalat, hogy az írásban megjelenő prédikációk, vizsgadolgozatok és egyéb írások esetében többször történik más felekezetű forrásanyagra való hivatkozás, mint saját evangélikus kiadványainkra. Még az is előfordul, hogy csak katolikus és református művekre hivatkoznak a szerzők. Nincs ellenvetésem más felekezetek kiváló művei ellen, de a magunkéit is érdemes fellapozni.

Mindegyik egyháznak megadatott a maga szellemi tradíciójának kincsestára, nekünk az evangélikus fiók tartalmát kell ismertté tennünk, hogy egy se vesszen el azokból, amik ránk bízattak. (...)

E jelentést aligha lehet lezárni anélkül, hogy ne utaljunk II. János Pál közeli elhunytára, aki az ökumenében olyan gesztusokat tett, melyek a megbékélést és az egymáshoz közeledést segítették. Utódjára, XVI. Benedekre az egyház Urának bőséges kegyelmét kérjük.

Végül köszönöm egyházunk valamennyi szolgálattevőjének elmúlt évi odaadó és hűséges munkáját. (...) Magyarhoni egyházunkat Isten irgalmába ajánlom. Ő fedezze el vétkeinket, bocsássa meg mulasztásainkat, s tegyen késszé a jövőben is az evangélium szolgálatára."

Regionális hozzárendelés: