Gyermekvár

A Gyermekvár ötödik részéhez érkeztünk. Füller Tímea segítségével már megismerkedhettetek Jónával, a képzeletbeli kisfiúval, aki a kapernaumi százados házában lakik; édesanyjával, akit mindenki csak Eszter mamának hív, és Simonnal, Jóna kis barátjával. Ők ketten sok csodát látnak Jézus földi életéből, amelyeket el is mesélnek nektek. Minden történet végén egy-egy rejtvényt oldhattok meg. A helyes megfejtést minden alkalommal küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hetedik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő értékes könyv- és játékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hétszer kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen.

Mivel láttuk, milyen sok csodás dolgot tett Jézus, mi Simonnal mindig a nyomában jártunk, ha tehettük. Azon a délutánon is ahogy hazaértem, csak ledobtam a táskámat a sarokba, és már futottam is volna, kezemben egy darab frissen sült lángossal, hogy mielőbb odaérjek. Az ajtót azonban elállta előlem anyukám, csípőre tett kézzel.

• Jaj, anya, engedj, hadd menjek el hallgatni őt! Simonnal is megbeszéltük! - kérleltem teli szájjal. Kicsit féltem, hogy befog valami házimunkába, épp most, amikor Jézus újra itt van Kapernaumban. De ő csak a fejét csóválta.
• Ej, ej, hát már ebédelni sincs időd, ennyire sietős? Tudod, hogy nem szeretem, ha ilyen rendetlenül eszel. Ülj le szépen, aztán mehetsz! Addig meg csomagolok neked egy kis uzsonnát.

Nem tudom, a ti anyukátok milyen, de az enyémnek az a mániája, hogy egyek! Folyton! És persze főleg gyümölcsöt, kenyeret meg ilyeneket. Sose süteményt, sose édességet, pedig ahhoz nagyobb kedvem lenne! Nem tudom, miért van ez így. Mindenesetre csak magamban mertem morgolódni, nehogy még eszébe jusson valami más tennivaló. Az uzsonnát is eltettem. Pedig állítom, hogy minden gyereket elengednek nélküle, egyedül az én anyukám fél mindig, hogy éhen pusztulok.

Szépen elkészített kis csomag volt az uzsi, láttam a szalvétán keresztül is, hogy öt kis árpakenyérke meg két füstölt halacska van benne. Sosem ettem még meg ennyit egyszerre. Mindegy, majd megosztom Simonnal, hadd örüljön anya, hogy milyen jó étvágyam volt. Az utolsó néhány falat lángost egyszerre tömtem a számba, úgy siettem, hogy majd megfulladtam. Anyukám megsimogatott, és a fejét csóválta. Már az udvaron voltam, amikor utánam kiáltott:

• Aztán vigyázz magadra!

Pedig én mindig vigyázok, amennyire lehet. Simon már a kapuban várt. Nem kérdezett semmit, ismeri az anyukámat. Inkább meglódultunk, hogy semmiről ne maradjunk le.

Jézus körül aznap nagy tömeg gyűlt össze. Mi hiába igyekeztünk a közelébe férkőzni, minduntalan hátralöktek bennünket a felnőttek. Elhatároztuk, hogy ha majd megállnak, a lábak között kúszva előremászunk. De bizony erre sokáig kellett várnunk. Jézus a városon kívül egy hegyre vezetett bennünket. Itt könnyedén előre tudtunk menni, mert mindenki letelepedett. Jézus Isten országáról beszélt. Néha figyeltünk, máskor bámészkodtunk, de azért nagyon jól éreztük magunkat.

Nem is vettük észre, hogy mennyire elröpült az idő. Csak akkor ocsúdtunk fel, amikor Simon pocakja egy hatalmasat kordult. Kuncogva bújtunk öszsze, olyan nevetséges volt az egész. És akkor meghallottuk, hogy Jézus barátai is éppen ilyesmiről beszélgetnek.

• Uram, későre jár. Engedd haza az embereket! Éhesek már...

Az Úr mosolyogva nézett rájuk, és furcsa dolgot mondott:

• Adjatok nekik ti enni!

Nem tudom, mennyien lehettünk, de hogy rengetegen, az biztos, és nem volt egy árus sem, akitől ételt vásárolhattak volna. A tanítványok döbbenten magyarázkodtak, Simon meg oldalba bökött.

• Te, Jóna, együnk már! - és elkezdte kicsomagolgatni az uzsonnát, amelyet anyukám készített. Én Jézust néztem. Olyan fáradtnak és töprengőnek látszott. Akkor odalépett hozzánk egy bácsi, aki szintén vele szokott lenni.
• Fiúk, nálatok sincs semmi élelem? - kérdezte csüggedten. Tudtam, hogy Jézushoz vinné. Nem is gondolkodtam, hirtelen kikaptam Simon kezéből a kenyeret meg a halat, és odaadtam a bácsinak az összeset.
• Tessék, legyen az Úré mind! - mondtam, Jézus pedig komolyan, de mosolygó szemekkel nézett rám. Simon a fejét csóválva morgolódott mellettem.

Aztán nem tudom, hogyan, de egyszer csak elkezdték osztani annak a rengeteg embernek az én csöppnyi uzsonnámat. Mi csak ámultunk, mert mindenkinek jutott elég, mégis volt még belőle.

Amikor jóllaktunk, Jézus odaintett.

• Segíts te is, Jóna! Szedjétek össze a maradékokat!

Bukdácsolva kerülgettük a földön ülőket, és gyűjtögettük Simonnal a kenyeret. Nehéz volt a kosár, de cipeltem becsülettel. Amikor már mindent egy helyre gyűjtöttünk, a bácsikkal megszámláltuk a maradékkal teli kosarakat. Összesen tizenkettő volt! Valaki pedig azt mondta, hogy ötezren laktak itt jól. Az emberek egyre többen és lelkesebben kiáltották, hogy újabb csoda történt! Hiszen hogyan ehetett volna ennyi ember az én két halacskámból és öt kenyérkémből? Csak Jézus tehette ezt! Simonnal úgy örültünk, hogy mi is részesei lehettünk ennek!

5. Illeszd össze a haldarabokat a helyes sorrendben, és küldd be a megfejtést!