Egyházunk egy-két hete

A csodáknak nem kell feltétlenül a természeti törvények felett állniuk. Jelen lehetnek a mindennapi életünkben is. Csodáknak mondjuk azokat az eseményeket is, amelyek rendkívüliségükkel ejtenek ámulatba. Ilyenek tanúi voltunk Erdély szívében, a Barcaság szélén, a Brassótól északnyugati irányban mintegy negyven kilométerre, az Olt partján fekvő Apáca faluban.

A község tudós fia Apáczai Csere János (1625-1659); bronzszobra a templom melletti iskola előtt áll. Apácán született Bartalis János (1893-1977) költő is. Az eredetileg teljesen evangélikus falu mai gyülekezete a brassói és a tatrangi gyülekezetek után létszámát tekintve a harmadik helyet foglalja el Erdélyben: 1263 lelket számlál. A Pesti Evangélikus Egyház Deák Téri Gyülekezetének testvérgyülekezete csodák történésének színhelye is - teszem hozzá az adatokhoz.

Az apácaiak pünkösd előestéjén ünnepelték kétszáz éves templomukat. Korábbi templomuk 1794-ben pusztító tűzvész áldozata lett, újraépítése óta telt el két évszázad. A hálaadó istentiszteleten Adorjáni Dezső Zoltán erdélyi püspök prédikált hitelesen, igényesen - szíveket és elméket egyaránt kereső és megérintő üzenetet megfogalmazva. Az istentisztelet után adták át a templom szomszédságában álló új oktatási központot, amelyet Isten Szentlelkének segítségül hívásával ugyancsak a püspök áldott meg. Ez a ház a templom - a lelki központ - mellett a gyülekezet, a falu, sőt a környék új szellemi központja. Számomra az egyik csoda a templomban átélt lelki és az oktatási központban megtapasztalt szellemi igényességnek az egysége volt.

Egy öreg házat vettek meg, újítottak fel és építettek át az apácai magyar evangélikusok a magyar Apáczai Közalapítvány közel száznegyvenezer eurós öszszegű segítségével. A közalapítvány határon túli szak- és felsőoktatási intézményeket segít Ukrajnától Erdélyig, és támogatandónak ítélte az apácaiak törekvését is, amely azt célozta, hogy a helységben működjön egy felnőttek átképzését végző intézmény, amelynek segítségével a munka nélküli gyülekezeti tagok - és mások is - szakmát tanulhatnak a faipar és a húsfeldolgozás területén. Természetesen magyarul - nagy szó ez ezen a vidéken! -, hiszen (Apáczai Csere Jánosnak, kora egyik legnagyobb tudósának a szóhasználatával élve) a műveltséget csakis az anyai nyelven tehetjük magunkévá. Ezt ünnepi köszöntőjében Annus József kuratóriumi elnök hangsúlyozta, majd azzal folytatta, hogy anyánk nyelvén fogadjuk be az első mesét és verset, dalt és imádságot, de ugyanígy anyanyelvünkön sajátíthatjuk el legsikeresebben a magasabb tudományok bonyolult téziseit is. Köszönetet mondott mindazoknak, akik - szavai szerint - a magyar művelődés e remekbe szabott ékszerdobozának létrehozásán fáradoztak. Elsősorban Apáczai Csere János falusfeleinek, akik elkötelezett hittel és erős igyekezettel vágtak neki a kezdetben reménytelennek tűnő vállalkozásnak, és nagy bátorsággal és erős szorgalommal a végére is jártak. Köszönetében megemlítette az alapítvány kurátorait - közöttük Kőnig Sándort, elődjét az elnöki poszton -, akik az első pillanattól felkarolták a nemes kezdeményezést.

Az épület elsősorban a felnőttek átképzését szolgálja majd tantermekkel, az oktatók számára szálláshelyekkel és a később épülő szakműhellyel is. Mint elhangzott, a faipari gépek már odaszállítva várják a műhely elkészültét. De tágabb értelemben is szellemi központ az új intézmény. Erről vall a gazdagon berendezett könyvtár és olvasóterem, az alagsorban az oktatást szolgáló számítógépterem (a gépek Deák téri fiatalok segítségével kerültek ide). Két teremben harminckét háromszéki és barcasági képzőművész állandó kiállítása őrzi Apáczai Csere János emlékét, a száz éve született Gy. Szabó Béla fametszetei pedig Erdély gazdag szellemi örökségére emlékeztetnek. Az ünnep és a létesítmény jelentőségét mutatta az is, hogy a magyar és a román oktatásügyi minisztérium államtitkárral képviseltette magát az eseményen.

Tudom, hogy nagy szó, mégis azt mondom: csodálatos volt látni a hagyományok őrzését is, megmaradásuk egyik zálogát. Mindenki számára természetes volt, hogy az istentisztelet után, az oktatási központ kapuját lezáró szalag ünnepi átvágása előtt a templomtéren a gyülekezet fiataljai népviseletben helyi néptáncot mutattak be. Előtte ott ültek a templompadokban. Tehát népművészet és hit sem zárják ki egymást, együtt élnek a szívekben. Ezt a táncot betanító és azt zenével kísérő Mátis János tanár fából remekbe faragott csillárjai is sugallják, amelyek a nagy gyülekezeti termet díszítik.

Csodaszámba ment átélni az összefogás lendületét és erejét is. Apáca még azon - egyre ritkuló - helyek közé tartozik, ahol falu és gyülekezet, egyház és társadalom átfedi egymást. Az oktatási központ átadása előtti hajrában a falu vezetője, Bölöni Gyula polgármester is ott lapátolt sokadmagával az udvaron, és vezette a tolólapos munkagépet. Természetes számára, hogy segít az egyházi tulajdonú és működtetésű intézmény felépítésében, hiszen presbiter is. Az ünnepi köszöntőben pedig arról szólt, hogy minden évben avattak valamit: iskolát, óvodát, orvosi rendelőt. S szavai szerint amikor az önkormányzat lemarad, akkor indul az egyház, de ígérte, hogy behozzák a lemaradást. S kedvesen Istennek köszönte meg a lelkész házaspárt, Simon Lászlót és Simon Ilonát, akikre Apácának nagy szüksége volt, hiszen elkötelezett munkájuk meghatározó a falu életében és az új intézmény létrejöttében is.

Nem lehet természetesnek tekinteni azt a szeretetet sem, amellyel a vendéglátók - Oláh Balázs gyülekezeti felügyelőtől kezdve a terített asztalok mellett spontán alakult asztaltársaságok tagjaiig - körülvettek bennünket. Pedig szó került nemegyszer a decemberi magyarországi népszavazásról is, amelyen véleményük szerint a magyar nemzet eltaszította őket. "Mintha nem lennénk mi is magyarok" - fogalmazták meg fájdalmukat. Egy férfi elmondta: azóta nem tudja énekelni a Himnuszt. Csak feláll a tisztesség kedvéért. De a búcsúzáskor átölelt. Számomra csoda a megtapasztalt szeretet is.

Csodaként éltem át a pünkösdvasárnapi istentiszteletet is, amelyen Pintér Károly lelkésztársam prédikált. A csoda ott volt az igehirdetést hallgató gyülekezet könnyesen feszült figyelmében, a mienknél sokkal gazdagabb liturgia átélésében, s abban is, hogy mindenki vett úrvacsorát. Ünnepi rendben kezdték a presbiterek, folytatták a karzatról a férfiak, majd padonként az asszonyok is. S miközben már többszázadszor mondtam ki az ostya átnyújtásakor: "Ez Krisztus teste, érted is adatott!" - átvillant rajtam a magyarországi gyülekezetek szegényes, gyarló úrvacsorai gyakorlata. Bizony van mit tanulni tőletek, erdélyi testvéreink!

Az átélt eseményekhez képest nagyon szegényesnek ítélt tudósításomat csak azzal tudom befejezni, amit elmondhattam az ünnep köszöntésében is: Istenünk áldja meg azt a munkát, amely ott folyik, áldja meg a magyarországi és az erdélyi testvérgyülekezetek egyre gazdagodó kapcsolatát, hogy a testvér szó számunkra egyre szebb legyen!

Zászkaliczky Péter