Keresztény szemmel

Vannak ilyen napok. Néha egyszerűen nem lehet bírni velük. "Gyere le arról a fáról! Vedd le a sáros cipőd, mielőtt bemész! Engedd el a húgod copfját! Ne szedd szét azt a babát! Ne firkáld össze a falat! Ne a ruhádba töröld a zsíros kezed!" Ezt mondogatom reggeltől estig. A végén már magam is unom.

Vannak ilyen napok, amikor a lányoknak valahogy nem akar sikerülni a jóság. Nem is könnyű az, fárasztó tevékenység; és amikor annyi, de annyi érdekesebb dolog van nála, minek is szánna az ember olyan sok-sok energiát egy ilyen mulandó dologra? Valamelyest értem is őket, de mégis megvisel, amikor afféle két lábon járó tiltó- és helyesbítőszerkezetté válok anyaságom megélésében. Nyúzottan, rosszkedvűen csukom este a szoba ajtaját három fáradhatatlan gyermekemre, és csak csóválom a fejem sokáig. Suttogva csivitel még az aprónép, hallom én is, csak már nincs kedvem újra figyelmeztetgetni őket. Inkább leülök magamat sajnálgatni egy kicsit. Jaj, szegény, túlterhelt anya, micsoda rosszcsont gyerekekkel áldott meg tégedet a Teremtő! Elmerengek a nevelés hatásairól meg az örökletes rendről, s közben szokás szerint valami könyvet lapozgatok szórakozottan. Most éppen a családi fotóalbumnak a régi, megsárgult oldalait böngészem; a képeken még én futkározok buggyos bugyogóban meg csipkés aljú rövid szoknyában.

No lám, milyen csuda helyes kislány is voltam! Igaz, kicsit maszatos. A pofikám különösen, talán csokit ehettem vagy palacsintát. De még itt elöl, a ruhámon is van pár kis sötét csík. Pont mintha valaki végighúzta volna ott a mocskos kis ujjait. Na de akkor még kicsi voltam, nagyon kicsi. Nem lehettem több úgy négy-öt évesnél.

Emitt meg az öcsém látható. A hokedlin a kisszék, rajta a legényke, önfeledten mázolja magát anyukám egyetlen márkás rúzsával. Nagyon komoly rúzs volt, vízzel nem is lehetett lemosni. Tudom, mert én asszisztáltam az eltávolításánál. Próbáltuk olajjal, ecettel, pálinkával, tejjel, szóval mindennel, amit találtunk hirtelenjében. Aztán meg már nem is tudtuk, hogy a rúzstól vagy a dörzsöléstől olyan lángvörös az öcsi képe. Igen, erre emlékszem, sokáig emlegette a család ezt az esetet.

Ez a kép meg a szomszéd fiú esküvőjén készült. Csöppet rövidke a ruhám, mert az alkalomra vásárolt ünneplőben - míg a szüleink is felöltöztek - mi a testvérkémmel kicsit unatkoztunk. Nem akartunk semmi rosszat. Bukfencezni nem tilos általában. Ki tudhatta, hogy most éppen az?! Örültünk, hogy ilyen kedves és nyugalmas tevékenység jutott eszünkbe, és nem leszünk láb alatt az izgatott készülődés közben. Rövid ideig hemperegtünk ott a ház előtti árokban. Elég sáros volt az a tavasz, azt mondják az idősebbek.

Jaj, és ez a fotó! Öcsém nagy munkában van rajta, nyilván nehezen ment neki a kitűzött cél megvalósítása. Elég masszív anyagból készültek azok a fatalpú klumpák, amelyekbe a szögeket veri éppen önfeledten.

Na, itt meg a fürdőszobánk látható. Emlékszem, anyukámat csaknem kitörte a frász, mert egy eső előtt összeszedtünk a ház környékéről vagy félzsáknyi varangyot, és bevittük a kádba, nehogy megázzanak szegények. Ki gondolta, hogy a békák szeretik az esőt?!

Ez meg az egyik nyaralásunkon készült, amikor előreszaladtunk, és elbújtunk a szüleink elől, hogy megvicceljük őket. Mondjuk kicsit megijedtünk a rendőrtől, akit apukám elhívott segíteni, de azért nem jöttünk elő, csak este, amikor elfogyott a keksz, és eszünkbe jutott, hogy vacsorára palacsintázást tervezett a család. Volt bennünk kitartás...!

Ó, ezen a képen meg verset mondok. Azt nem lehet látni - mert elölről készült a felvétel -, hogy a fenekem elég ragacsos volt, ugyanis átöltözés közben tévedésből belecsücsültem a tombola fődíjának szánt csokitortába. A kétes foltot fehér blúzom aljával próbáltam elfedezni, így egy picit az is krémes lett. Hát igen.

Itt meg a körtefa. A kedvenc helyünk. Mennyit üldögéltünk fenn a magasban, önfeledten bámulva a madarak röptét meg a repülőgépek égre karcolt hófehér füstcsíkjait! Néha ugyan zavart bennünket egy kicsit a szüleink prédikációja, miszerint túl vékony ágon telepedtünk le. Máskor meg attól féltek, nem száraz-e ott fenn már ez az öreg fa. Felmászni persze nem mertek utánunk. Amikor sokat vitatkoztak, kicsit ruganyoztunk az említett ágon, hogy megnyugtassuk őket érthetetlen aggodalmaskodásuk közepette. Ez általában sikerült is. Néha meg nem. Hát így került be ez a kép például ide, amelyiken olyan nyugodtan hímezgetek. Mert el volt törve a kulcscsontom. Ott meg a lábamon volt gipsz, azért ugróiskolázom mankóval. Sajnos utána viccből újra megpróbáltam eljátszani a lábtöréstörténetről lemaradt kedvenc nagybácsimnak, hogy milyen klasszul tudok én mankózni, akkor tört el a lábam - két nappal az előző gyógyulása után - újra. Anyukám nagyon haragudott, pedig szerintem ritka az ilyesmi. Még akár büszke is lehetett volna rám, amiért ilyen különleges vagyok.

Na, ezen már nagyobbak vagyunk, lehetünk úgy tíz-tizenkét évesek. Öcsémmel éppen tudományos kísérletekkel foglalatoskodtunk akkoriban. Mivel senki nem volt hajlandó elmondani nekünk, kénytelenek voltunk így megállapítani a tűzijáték-rakéták összetételét. Mennyit fedeztem, míg ő halált megvető bátorsággal lekapargatta a gyufaszálakról a gyújtófejet! Néhányszor még szerény kis megtakarított pénzemet is feláldoztam a tudomány oltárán, hogy a gyógyszertárban nitroglicerint tudjon vásárolni. És az a sok hiábavaló próbálkozás! Ó, mennyiszer sóhajtoztunk, amikor egy-egy kísérlet végeredménye nem robbant, hanem csak egyszerűen elégett! Csalódottan néztük a magasra csapó, surrogó kék lángnyelveket a bokrok alatt lapulva, mert persze munkánk közben a megértést nem tanúsító felnőttek elől is bujkálnunk kellett. Egyszer még a könyvtári könyvem is megperzselődött a kutatás egyik fázisában. De végül sikerült! Nem tehetett arról senki, hogy anyukám éppen akkor jött teregetni. Dudorászva lépegetett a ruháskosárral, szórakozottan megbámulta a földön heverő furcsa kis papírgombolyagot, mely különös kékes füstcsíkot eregetett magából. Mi csalódottan állapítottuk meg, hogy ezúttal sem sikerült jól eltalálnunk az arányokat. Anyukám - arcán angyali derűvel - vállat vont, és magában napirendre tért az ismeretlen szemétkupacka fölött. Aztán tovább indult, és bumm! A hatalmas lángcsóva épp akkor csapott a magasba, amikor ő átlépett a kupac fölött. Na, a folytatás nem tűr nyomdafestéket, talán lapozzunk is.

Hát igen, az érettségi képeink. Érdekes, hogy nekem éppen a tablófotózás hajnalán villant az agyamba, mekkora poén lenne sündisznótüske rövidségűre vágatni majdnem derékig érő hajamat. Elgondolkodtam azon is, hogy esetleg valami szolid türkizkék árnyalat nem tenne-e jót az összhatásnak, de aztán erről mégiscsak lemondtam. A szüleim és nagyszüleim meg az egész rokonság sápítozva korholt, és mind azt a régi hosszú hajamat követelte vissza. Mondtam, hogy jó, pár év, és meglesz. Sőt öcsém szolidaritásképpen megígérte, hogy ő is beáll mellém hajat növeszteni, jövő tavasszal úgyis érettségizik. Így adódott, hogy neki viszont vállig ért a haja a tablóképén. Aminek persze szintén nem örült a család. Pedig poén volt, esküszöm.

A szobából kicsinyeim elégedett szuszogása hallatszik. A férjem is hazaért, csendesen matat az előszobában. Óvatos-halkan becsukom a fotóalbumot. Kicsit betakargatom, megcirógatom még az apróságokat. Nem olyan rossz gyerekek ezek. Ugye?!

Füller Tímea