Napról napra

Vasárnap

Az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára. Ézs 56,7b (Lk 19,45-47a; Lk 16,19-31; 1Jn 4,16b-21; Zsolt 3) A babiloni fogságból hazaérkezett nép hitéletét az foglalkoztatta leginkább, hogy a mózesi törvényekből és a fogság idején kialakult szokásjogból mi érvényes, valamint hogy miként alakuljon tovább a romokon építkező gyülekezet élete. A próféták sokat segítettek a válaszadásban. De elsősorban a nyitottságért kellett megküzdeniük, ugyanis sokan elzárkóztak, ha az idegenek közül valaki a gyülekezethez akart tartozni. A figyelmeztetés hozzánk is szól, akiknek helyünk van a templomban. Fogadjuk be a keresőket, mert a templom minden nép számára az imádság háza!

Hétfő

Akkor majd megtudja mindenki, hogy én vagyok az Úr, a te szabadítód és megváltód. Ézs 49,26b (Kol 3,4; Lk 10,1-9/10-15/16; ApCsel 6,1-7) Mi sokszor azt hisszük, nekünk kell harcolnunk azért, hogy Isten igazsága érvényre jusson a világban: próbáljuk védeni őt, a létét bizonyítani. Apológiákat fogalmazunk meg, s közben sokszor úgy tűnik, hogy Isten mégsem áll mögöttünk. Mintha neki valami más terve lenne, mintha ő más úton szeretne eljutni hallgatóink szívéhez. Mi vitézkedünk érte, miközben ő harcol értünk. Mennyire mást takar ez a két fogalom: az egyik szavakban, a másik tettekben nyilvánul meg. Az Úr harcra indul értünk, és ha ő velünk, kicsoda ellenünk?

Kedd

Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni. Kol 4,2 (Mal 3,18; Jer 36,1-6/7-9/10.21-24.27-31; ApCsel 6,8-15) Képtelenségnek tűnik az, amikor az apostol szüntelen imádkozásra buzdít. De ez nem azt jelenti, hogy állandóan összekulcsolt kézzel és égre néző tekintettel kell járnunk, hanem azt, hogy életünk minden pillanatában reálisan számolnunk kell Isten jelenlétével. Az imádságot gyakorolni kell, mert általa Isten a lelkünket akarja edzeni, megtisztítani. Az imádságra valójában nem neki van szüksége, hanem nekünk.

Szerda

Péter így szólt: "Most tudom igazán, hogy az Úr elküldte az ő angyalát, és kimentett engem." ApCsel 12,11 (Mal 3,1a; 1Thessz 2,1-8/9-12/; ApCsel 7,1-16) Jézus tanítványai jól tudják, hogy minden látszat ellenére ezen a földön minden hatalom Jézus kezében van. A kitartó kérés, az imádság sokszor csodákra képes. Péter apostol is ezt élhette meg, amikor megmenekült a börtönből. Sokáig azt hitte, hogy csak látomás az egész, de a végén megszületik ajkán a hitvallás. Sokszor mi is csak nagy késedelemmel tudjuk nyomon követni Isten tetteit az életünkben.

Csütörtök

Mivel az Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsinyeknek és nagyoknak. ApCsel 26,22 (Zsolt 3,3-4; Jn 21,15-19; ApCsel 7,17-43) Pál hitvallást tesz Agrippa király előtt a hitéről. Beszédére Fesztusz helytartó cinikusan reagál, sőt egyenesen bolondnak tartja az apostolt. Véleményével nincs egyedül, hiszen sokan nem tudják komolyan venni a Krisztusról szóló üzenetet. Minél inkább a Lélek erejével szólnak a küldetésre elhívott emberek, annál szánalmasabbnak tűnnek a szemükben, annál fölényesebb hozzáállással rázzák le magukról az érintettséget mint a józan emberekre nem tartozó dolgot. Érzik Krisztus igazságának vonzó erejét, de nem tudják magukat átengedni hatalmának. Pál azonban az őt ért viszontagságok ellenére nem vonul vissza, hanem még bátrabban megy tovább, és haláláig hirdeti az evangéliumot.

Péntek

A nyomorultak és a szegények vizet keresnek, de nincs, nyelvük kiszárad a szomjúságtól. De én, az Úr, meghallgatom őket. Ézs 41,17 (Mt 10,42; Lk 22,24-30; ApCsel 7,44-53) Amikor Izrael népe kivonult Egyiptomból, hamar a pusztában találta magát, ahol szenvedett a víz hiányától. A fogságból hazatért maradék nép is valami hasonlót él át. De ők a lerombolt templomot látva átérzik, hogy a szomjúság többet jelent, mint az emberi szervezet vízhiányát. Az Úr igéje után áhítozik a nép. Bár a történelemkönyvek nem tudósítanak erről, állandóan visszatér az igény: a szegénység vagy a jólét ellenére tulajdonképpen Isten szava után sóvárognak az emberek. A szomjúság képe állandóan példája a szükségnek. Az igazi szükséget viszont Jézus fogalmazza meg, amikor ezt mondja: "Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek." (Mt 5,6)

Szombat

Simeon karjába vette a gyermek Jézust, áldotta az Istent, és ezt mondta: "Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet." Lk 2,28-30 (Zsolt 138,2; Fil 1,12-18a; ApCsel 7,54-8,3) Simeon várta az Istentől megígért Szabadító eljövetelét. Csendben várt annak ellenére, hogy az évek látszólag hiába múltak el felette. Jó tudnunk, hogy Isten nemcsak általánosan a nagyvilágnak nyilatkoztatja ki kegyelmét, hanem személy szerint mindnyájunknak részt fog abból adni. Simeon karjaiban tarthatta a kis Jézust. Azóta hány vágyakozó és reménykedő szív láthatta meg már vele együtt, hogy immár nem a jövendő rejtegeti a Megváltót, hanem jelenbeli valóság, akit a szívünkhöz szoríthatunk! Ezután Simeonnak már nem fontos, hogy földi életében folytatódjon napjainak a sora: amiért érdemes volt élnie, azt megkapta. Vajon mi már megkaptuk ezt? Mert van-e nagyobb öröm, mint meglátni az üdvösséget?

Menyes Gyula