Kultúrkörök

Az emberek szívesebben vesznek kézbe olyan írást, hallgatnak olyan prédikációt, amely gazdagítja, építi lelküket, amely tovább hat és munkál, amellyel "vastüdőként" létezni tudnak mindennapjaikban. Emiatt (is) nagy az írástudók, írók és lelkészek felelőssége - hangzott el nemrég azon a győri dispután, amelynek vendége Jókai Anna író és Ittzés János evangélikus püspök volt.

Az aranykort, Isten és az alkotók "együttélésének" sajátos időszakát idézte bevezető gondolataival Jókai Anna a győri evangélikus gyülekezet Asztali beszélgetések című sorozatának utolsó disputáján. A Kossuth-díjas író szerint hajdan a művész, az író közvetlenül táplálkozott a spirituális tartalmakból, ma tépettség, elszakítottság, Isten hiánya jellemzi a világot.

"Talán Goethe volt az utolsó, aki isteni harmóniában élt. Azóta széttört az egység; Nietzsche sokszor emlegetett állításával szemben Isten nem meghalt, hanem szabadságot adott az akaratnak, amivel - szomorú, de - sokan visszaéltek a művészek közül is. Úgy tartották, tartják, hogy a transzcendencia, a szakralitás kivonult a művészetből. Ez persze nem igaz, ez csőlátást jelent. Remélem, lesz még idő, amikor a művész olyan közelében lesz a transzcendenciának, hogy nem töri össze magát, mert hiszen nem feljutni nehéz valahová, hanem onnan visszatérni úgy, hogy az ember ne sérüljön" - fejtette ki Jókai Anna.

Ittzés János kérdéssel kezdte a megszólalását: "Vajon az Írás tudóinak felelőssége nem búvik-e meg a jelenvaló világ tanácstalanságai mögött?" Az evangélikus püspök továbbá kifejtette: "Amit ma szorongásnak, tehernek érzünk, amilyen ma az értékválságos világ, az nem egy csapásra jelent meg a történelemben. Az egy több évszázados folyamat kiteljesedése, vagyis hogy az ember úgy gondolta, leszakadhat a teremtés fájáról. Újabb kérdések sorjáznak: az egyház felelőssége jól gyakorolt felelősség volt-e, jól védte-e az egyház Isten érdekeit az autonómmá vált emberek törekvéseivel szemben? El kellene gondolkodni azon is, hogy az első szárnypróbálgatásokat nem megátkozni, hanem inkább irányítani kellett volna-e, az első szárnyalókat nem inkább magunkhoz kellett volna-e szorítani, mint kilökni az ajtón. Van-e kiút ebből a szétszakítottságból? Kierkegaard szerint aki a mindenkori korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül. Mit tehetünk mi ennek ellenében? Nem mást, mint hogy tanúskodunk arról, amink van. Tanúságot teszünk Isten üzenetének fontosságáról. Mert ha egykor színe elé kerülünk, annak alapján születik meg az ítélet, hogy elmondtuk-e azt, amit a Teremtő ránk bízott. És erről mindenkinek a saját helyén kell tanúskodnia... Az írástudók felelősségének ma megélhető valóságához a bűnbánat könnyei nélkül nem lehet eljutni."

Jókai Anna Ittzés püspök szavaihoz csatlakozva a disputában hangsúlyozta, hogy a közvetített üzenetekkel a lélekig kell hatolni. Mégpedig úgy, hogy ne csak mondjuk, hanem próbáljuk megélni, amit hirdetünk. "Az Írás szerint gyümölcséről ismerik meg a fát. Ehhez én hozzáteszem, hogy az a valódi termés legyen, ne valami kaucsuk >>művalami<<, ne valami műanyag alma vagy szőlőfürt. Az írónak nem rejtvényt kell feladnia, hanem segítő, eligazító üzenetekkel kell megajándékoznia az olvasókat. Meggyőződésem, hogy Isten sír, ha letekint, és látja, milyen a mai világ. Mi pedig nem vagyunk olyan magasak, nem érjük el, hogy a könnyeit letöröljük, de legalább ágaskodjunk, hogy lássa az igyekezetünket!" - fejtette ki az író.

Ittzés János szerint Isten előbb hajol le hozzánk, hogy könnyeinket letörölje, mint ahogy mi valaha elérjük őt. Ennek ellenére ma is bízhatunk abban, hogy vannak köztünk olyan írástudók, akik felelősséggel élnek, és a gyáva vagy óvatos hallgatás helyett szavaikkal, írásaikban Isten jó szándékát jelenítik meg. "Nincs annál nagyobb feladat ebben a világban, mint hogy az ember kisinasként vagy mesterként szolgálhatja Isten tervét."

Lejegyezte: Gülch Csaba